Ho'oponopono magyarul, hiteles forrásból
Manapság, amikor tragédiákon kívül szinte mást nem is szállít nekünk a média világa, sokan felteszik a kérdést: Hol van ilyenkor Isten? Hogy engedheti ezt meg? És válasz híján sokak számára marad a polcról leemelhető séma: nincs Isten.
Talán hallottad vagy olvastad már azt a mondatot, hogy elég annyit mondanod: köszönöm, szeretlek (sajnálom, kérlek, bocsáss meg), és ez elég is.
Van benne igazság: ha ezeket, vagy ezek valamelyikét ismétled magadban, folyamatosan, akkor valóban gyakorlod a Ho’oponopono módszerét.
Boldog ünnepek helyett boldogságot kívánok neked, az évnek nem csak erre a néhány napjára, hanem mind a 365-re, és annak sok-sok percére.
Korlátozó hiedelmeid
A hiedelmek is csak emlékek, programok, amik elhitetik veled, hogy vannak dolgok, amiken nem lehet változtatni, mert eddig így volt, és ez mindig is így lesz.
Bármennyire is szeretnénk tudatosak lenni és tudatosak maradni, az idő legnagyobb részében a tudatalatti programjaink irányítanak bennünket. Emlékek, amiket megörököltünk, programok, amiket elfogadtunk, ítéletek, melyekkel azonosulunk, olyan sémák, amelyek alapján megkülönböztetjük magunkat bárki mástól. Mert ránk természetesen soha nem érvényes az, amit másokban kifogásolunk.
Azt tanultuk, hogy felelőtlenek vagyunk, ha nem aggódunk olyan helyzet miatt, aminek a kimenetele bizonytalan, nem sok jóval kecsegtet, vagy szimplán csak állunk egy feladat előtt, és nem lehet egy pillanat alatt megoldani, méghozzá úgy, ahogy nekünk tetszik… Megtapasztalhattuk, hogy az aggódás nem működik. Se nem hoz megoldást, se nem könnyíti meg az életünket. Akkor hát mire való?
Lehet, hogy igen, sőt, talán vannak is olyan emlékeid, friss vagy kevésbé friss spirituális élményeid, amelyek azt igazolják, hogy léteznek előző életek.
Talán azok közé tartozol, akik mereven elutasítják az újraszületés gondolatát is.
Aztán vannak azok, akik egyszerűen belátják, hogy minden sokkal könnyebb az életben, ha elfogadjuk, hogy van valami korábbi előzménye, amiről persze sokszor fogalmunk sincs, de ha egyszer megkönnyíti átélni a napi történéseket, a betegségeket, a látszólag indokolatlanul ismétlődő eseményeket…
Éltünk azelőtt is, hogy ebbe a testbe születtünk, még mielőtt elhatároztuk, hogy a Földre jövünk - ám erről keveset beszélünk.
Annál többet beszélünk arról, mi történik azután, hogy letesszük a földi járművünket, a testet. Beszélünk, erősítjük és tápláljuk a hiedelmeinket, hiszen az elme, az ember legkorlátozottabb része erre késztet minket. A születés és a halál apró eseményei az élet végtelenjének, a lélek számára az átváltozás egy-egy pillanata. A léleknek annyi, mint egy sóhajtás, jön és megy, miközben eltelnek az emberi időszámítás szerinti évtizedek.
A halál nem az, aminek hittük. Nem vég. Nem tragédia. Nem veszteség az „itt maradók” számára. Idézőjelbe teszem az itt maradót, hiszen a szeretteink akkor is maradnak velünk, ha fizikailag nem látjuk őket. Úgy hisszük, hogy itt van vége az életüknek.
A félelmeink átírhatók.
A félelmeinket túl komolyan vesszük, és ezzel energiát adunk nekik. Azt vonzzuk be, amire folyton gondolunk, akkor is, ha ezt nem tudatosan tesszük, hanem csak hagyjuk, hogy a tudatalatti elménk irányítson, ahol ezek a félelmek megbújnak. A jó hír az, hogy a félelmek nem léteznek sehol máshol, csak az elménkben. Ami pedig az elmében van, azt mi hoztuk létre, és az át is írható.
