Azt tanultuk, hogy felelőtlenek vagyunk, ha nem aggódunk olyan helyzet miatt, aminek a kimenetele bizonytalan, nem sok jóval kecsegtet, vagy szimplán csak állunk egy feladat előtt, és nem lehet egy pillanat alatt megoldani, méghozzá úgy, ahogy nekünk tetszik… Megtapasztalhattuk, hogy az aggódás nem működik. Se nem hoz megoldást, se nem könnyíti meg az életünket. Akkor hát mire való?
Jó ideje úgy tűnik, hogy egyre több esemény zajlik a világban, ami miatt valójában (és a neveltetésünk, a hagyományaink szerint) aggódnunk kellene. Van tehát feladatunk elég – és az aggódás mit sem változtat a természeti katasztrófákon, az emberi gyűlöleten, az anyagi problémákon, az általánosan jellemző boldogtalanságon.
Megoldásnak márpedig lennie kell, hiszen bizonyosan nem azért születtünk a Földre, hogy szenvedjünk, kínlódjunk, nyomorogjunk, vagy éppen, hogy aggódjunk.
Az aggódás sajátja, hogy a jövőbe viszi a gondolatainkat, olyan jövőbe, amit elképzelünk. A gondolataink pedig rendszerint negatív, destruktív, lehangoló, a múlt ismétlődő példáiból kiinduló szülemények. Egyszerűen ehhez vagyunk szokva, ebben vagyunk otthon, még ha kényelmetlenül is érezzük magunkat ebben a világban, bele van égetve a programjainkba, méghozzá a tudatalatti elménk programjaiba. Ezért olyan nehéz szabadulnunk a magunk teremtette negativitásból, és a sokakat depresszióba kergető programozottságtól. Jobban mondva, azt hisszük, hogy olyan nehéz! Mert a megoldás annyira egyszerű és kézenfekvő, hogy – ismét csak a tudatalatti programjaink beégetett sémáinak megfelelően – azonnal elkezd tiltakozni az elménk. Ami egyszerű, ami ennyire egyszerű, az nem lehet működőképes. Az elme szereti bonyolítani a dolgokat, szeret problémákat generálni, szeret ellentmondani, szeret folytonosan ellendrukkerként dolgozni.
A kulcs tényleg egyszerű: ha az elme folyamatosan a jövőbe visz minket, ezért automatikusan elkezdünk aggódni, akkor az a dolgunk, hogy leállítsuk ezt lehetetlen állapotot, és itt tartsuk magunkat a jelenben. Semmi szükségünk arra, hogy elképzeljük a jövőt, vagyis aggódjunk, és ezzel az általunk megírt, nagyon korlátozott számú lehetséges végkifejletnek energiát adjunk. Nem kétséges, hogy a vonzás törvénye működik – ha mindig a jövőben járunk, aggódunk, kétségbe esünk, megkapjuk azt, amibe energiát fektetünk.
Hogy maradjunk a jelenben? Hogy uraljuk a tudatalatti elménk berögzült programjait? Mondhatnánk, és úton-útfélen kapjuk is a tanácsot: gondolkodjunk pozitívan. Rendben van. Amikor képes vagyok figyelni a gondolataimra, amikor tudatos vagyok, vagyis jelen vagyok, akkor elhessegetem a negatív gondolatokat, behelyettesítem pozitívakkal, például megerősítéseket vagy vizualizálást alkalmazva. Addig mondom, amíg tudom. Addig vizualizálok, amíg tudok. Ha sokat gyakorlok, akkor akár percekig képes vagyok figyelni a gondolataimra, az elmém jelenlét-állapotára. Igen ám, és azon túl? Mi van akkor, ha valami másra kell figyelnem, például tanulok, vagy a munkám 100%-os odafigyelést kíván? Még „rosszabb”: mi van akkor, amikor alszom?
Igen, itt van a titok nyitja. 24 órán át kellene uralnunk a programjainkat, a tudatalatti elmében rögzült sémákat.
Van olyan módszer, ami a tudatalatti elmével dolgozik, méghozzá 24 órán keresztül. Vannak olyan eszközök, amik akkor is dolgoznak a tudatalatti elme programjain, amikor alszunk. Hogy lehetséges ez? Az elme számára felfoghatatlan. Itt van a helye, a szerepe a spiritualitásnak. Olyan energiák, olyan, az emberi elme korlátain túlmutató lehetőségek becsatolásának, amelyek nincsenek időhöz vagy anyagi természetű elemekhez kötve. Nevezhetjük Univerzumnak, Istennek, vagy egyszerűen csak Természetfeletti erőknek – kinek, hogy tetszik, mit diktál a hitrendszere. Ma már nem tagadható ezeknek a létezése. És ha egyszer léteznek, akkor miért ne fognánk őket az életünk szolgálatára?
Ilyen láthatatlan, de ragyogóan működő eszköz például a hála. Ha hálát adunk azért, amink van, azonnal megváltozik a rezgésünk, ráhangolódunk az Univerzum segítő frekvenciájára, és a vonzás univerzális törvénye segítségével bevonzzuk azokat a dolgokat, amik segítik az életünket, megteremtik a jólétünket, a békénket, elősegítik a boldogságunkat. A hála legegyszerűbb kifejezése a köszönet. Köszönöm, köszönöm, köszönöm – elegendő, ha magunkban ismételjük, nem is kell átéreznünk, ezzel a jelenben maradunk, nincs módunk arra, hogy a gondolataink a múltba vigyenek, és azon rágódjunk, hogy mit csináltunk rosszul, mit kellett volna másképp tennünk. Nincs módunk arra, hogy a jövőbe menjünk, már most aggódjunk azon, aminek számtalan megoldása és végkifejlete lehet, de az elménkkel soha nem fogjuk előre meglátni, hogy melyek ezek a lehetőségek. Hála Istennek! Ha előre tudnánk a jövőnket, mitől fejlődnénk, miért dolgoznánk, miért élnénk? Az Univerzum tökéletes. Mindent a megfelelő időben kapunk, úgy, ahogy az a lelki fejlődésünkhöz szükséges.
Gyakorold tehát a hálaadást, kérlek, amikor csak képes vagy rá, amikor figyelni tudsz rá.
ITT MEG IS HALLGATHATOD.