Ho'oponopono magyarul, hiteles forrásból
Talán hallottad vagy olvastad már azt a mondatot, hogy elég annyit mondanod: köszönöm, szeretlek (sajnálom, kérlek, bocsáss meg), és ez elég is.
Van benne igazság: ha ezeket, vagy ezek valamelyikét ismétled magadban, folyamatosan, akkor valóban gyakorlod a Ho’oponopono módszerét.
Bármennyire is szeretnénk tudatosak lenni és tudatosak maradni, az idő legnagyobb részében a tudatalatti programjaink irányítanak bennünket. Emlékek, amiket megörököltünk, programok, amiket elfogadtunk, ítéletek, melyekkel azonosulunk, olyan sémák, amelyek alapján megkülönböztetjük magunkat bárki mástól. Mert ránk természetesen soha nem érvényes az, amit másokban kifogásolunk.
Éltünk azelőtt is, hogy ebbe a testbe születtünk, még mielőtt elhatároztuk, hogy a Földre jövünk - ám erről keveset beszélünk.
Annál többet beszélünk arról, mi történik azután, hogy letesszük a földi járművünket, a testet. Beszélünk, erősítjük és tápláljuk a hiedelmeinket, hiszen az elme, az ember legkorlátozottabb része erre késztet minket. A születés és a halál apró eseményei az élet végtelenjének, a lélek számára az átváltozás egy-egy pillanata. A léleknek annyi, mint egy sóhajtás, jön és megy, miközben eltelnek az emberi időszámítás szerinti évtizedek.
A félelmeink átírhatók.
A félelmeinket túl komolyan vesszük, és ezzel energiát adunk nekik. Azt vonzzuk be, amire folyton gondolunk, akkor is, ha ezt nem tudatosan tesszük, hanem csak hagyjuk, hogy a tudatalatti elménk irányítson, ahol ezek a félelmek megbújnak. A jó hír az, hogy a félelmek nem léteznek sehol máshol, csak az elménkben. Ami pedig az elmében van, azt mi hoztuk létre, és az át is írható.
Ha valami hiányzik a mai világból, az a spiritualitás. Földhözragadt, az anyagba kapaszkodó, az értéket a pénzpiacon jegyzett mértékegységgel méricskélő ember eltévedt. Útvesztőben találja magát, az elme labirintusában. Gondolkodni csak feketében és fehérben, jobb vagy bal oldalban, mindenesetre, az általa kitalált és felragasztott címkékben képes.
A küldetésünkhöz mindannyiunknak el kell jutnia. Be kell töltenünk, szolgálnunk kell, mert addig nem találhatjuk meg a helyünket, amíg céltalanul, a napi rutint ismételve tengetjük az életünket. A küldetés az, amiért a Földön vagyunk. Nem pedig azért, hogy felkeljünk, elmenjünk robotolni, kifizessük számláinkat, a boldogtalanságunkért másokat okoljunk, majd békétlen éjszakai álmunkban is a félelmeinkkel harcoljunk.
Az ember találgat, számítgat, valószínűsít, képzeleg és falra fest. Ez utóbbi esetben az ördögöt szokta festeni, egyéb esetekben pedig próbálja kitalálni, hogy mit hoz a következő pillanat. Igyekszik kiszámítani képletek segítségével, hogy az eddigiek alapján a jövő görbéje hogy alakulhat.
A közösségi oldalak tele vannak negatív hírekkel. Mindannyiunknak vannak ismerősei, akik csupa szomorú, lehúzó hírt osztanak meg. Biztos, hogy szükség van erre? És vajon miért teszik? Biztos, hogy megéri ilyen hírekkel mérgezni az életünket?
Az élet megy tovább. Beszűkül a fizikai élettér, magunknak kell hát kitágítanunk a saját határainkat. A lehetőségeink száma végtelen. Megválaszthatjuk, hogy mivel töltjük ki az időnket, hogy mire fordítunk figyelmet, mennyire vagyunk tudatosak – hiszen jól tudjuk, hogy amire fókuszálunk, azt vonzzuk be az életünkbe. Annak adunk energiát, amit a fejünkben pörgetünk.
