Manapság, amikor tragédiákon kívül szinte mást nem is szállít nekünk a média világa, sokan felteszik a kérdést: Hol van ilyenkor Isten? Hogy engedheti ezt meg? És válasz híján sokak számára marad a polcról leemelhető séma: nincs Isten.
Talán túlságosan sokat akarunk tudni, de az is lehet, hogy rossz kérdéseket teszünk fel. Előfordulhat, hogy a válaszokat nem a megfelelő helyen keressük. Még azt sem tudjuk, hogy kik vagyunk, mi az életünk célja, de megfejtéseket keresünk ezeknél kevésbé fontos, a lelki fejlődésünk szempontjából nem meghatározó dolgokra.
Honnan remélünk választ, ha eleve kételkedünk benne? Kételkedünk Isten létezésében, az Univerzum tökéletes rendjében, és nem látjuk a teljes panorámát, mert elragadnak az érzelmeink, az érzelmeink fájdalmat szülnek, a fájdalom pedig könnyen szenvedéssé válik, ha nem állítjuk meg. Nem szeretünk róla tudomást venni, de a szenvedés választás kérdése.
Elfelejtjük, hogy a teremtés kezdetén Isten szabad választást adott. Minden pillanatban döntünk, ám erről szeretünk hallgatni, mert a felelősségvállalás megijeszt. Nem kényelmes. Nehéznek tűnik, és a tudatalattink máris azonosítja a bűnös szerepével. Holott nem vagyunk bűnösök, csak felelősök! Az életünket mi teremtjük, senki más nem dönt helyettünk. Mi döntjük el azt, hogy valamit tragédiaként látunk, vagy figyelmeztetést arra, hogy ébredjünk fel. Mi döntjük el azt is, hogy mit hogyan kezelünk, például azt választjuk, hogy belső munka helyett egymásnak esünk.
Igen, nagy a felelősség, ez ugyanakkor óriási szabadságot is jelent. Amit én teremtek, azt senki más nem változtathatja meg. Ha én a tudatosság, az elfogadás, a belső munka mellett döntök, megtalálom a békémet, nem megyek bele háborúba, és látom, hogy ami történik, az soha nem látott lehetőség az emberiség számára.
Amíg tényleg elhisszük, hogy közeleg a világ vége, hogy ennyi, meg annyi évtizeden belül vége az emberiség történetének, addig sok munkára van szükség. Nyilvánvaló, hogy az ilyen jóslatok manipulatívak, félelemkeltőek, de amíg van piacuk, addig lesznek, és jól megélnek.
Ki is tudhatná, hogy mi „lesz”? Amikor még a jelent sem éljük át?! Hogy ugorhatnánk át a jelent, amikor a jövőnket most teremtjük meg? Nos, vannak még válaszra váró, ehhez hasonló kérdések…
De addig is, amíg a jövőben ragadunk, van most elég dolgunk. A változás belül kezdődik, az emberben, az elhatározásában, a saját változásában, a személyes sorsáért való felelősségvállalásban.
Nem lehet megúszni. A jelent nem lehet kihagyni. Lehet a múlton rágódni, másokat okolni, vádolni, és lehet a jövőre világ végét jósolni – ha valakit ez tesz boldoggá, hát tegye. Mindenki, minden egyes ember maga felel a hiedelmeiért, a döntéseiért, a választásaiért – a kérdés ily módon nem az, hogy hol van ilyenkor Isten.
Ahogy Müller Péter mondja: „Ma már nem értjük, hogy az Isten-ember kapcsolat nem egy felhők felett trónoló Atya és a porban élő teremtmény kapcsolata, hanem a legbensőbb Önmagunkkal való viszonyunk.”
Isten a helyén van, türelemmel várja, hogy aki őt választja, az bármikor éljen a segítségével, felfedezze a bölcsebb énjét, a küldetését, amire olyan nagy szüksége van ma az emberiségnek.
Ideje tehát visszatérnünk önmagunkhoz, rájönnünk, hogy nem test, hanem lélek vagyunk, és felülemelkednünk az ego uralta világon. Gyakorolnunk a belső békét, az alázatot, és elfogadni, hogy nem sokat tudunk. Ítélkezés, véleményezés, háború helyett sokkal kifizetődőbb időt szentelni a belső munkának. Amíg a tudatalatti programok uralják az életünket, teret adunk a gyűlöletnek.
A tudatosság gyógyít. A programjaink átírhatók. Istennek mindig, mindenre van forgatókönyve. Szerencsés, mi több, a legkönnyebb rábíznunk az életünket. Ha semmi másért nem is, azért, mert mindenkinél jobban szeret minket. Ő teremtett…
ITT MEG IS HALLGATHATOD.