Ho'oponopono magyarul, hiteles forrásból
Az élet nagy kérdéseinek legfontosabbika a teremtés kezdete óta az, hogy KI VAGYOK ÉN?
Abban a hitben növünk fel, hogy emberek vagyunk. Aztán előbb vagy utóbb, megtapasztaljuk, hogy sokkal többről van szó, mint fizikai testről, hiszen ennek számtalan jelét látjuk, érezzük, halljuk. Valami megmozdul bennünk, mintha olykor kicsi lenne a fizikai testünk. Emlékszel olyan esetre, amikor az öröm vagy a fájdalom majd’ szétfeszítette a mellkasod?
Szeretjük a dolgainkat hárítani, a felelősséget kívülre helyezni, mert ráfogni valakire tényleg a legkényelmesebb „megoldás” minden problémára. Ha már egyszer adva van a Mindenható, akkor passzoljuk is, ő tehet a világ minden bajáról.
Jelen esetben nem az elnevezés, nem a vallási vagy spirituális hovatartozás a döntő, hiszen mindannyian tudjuk, még ha tagadjuk is, hogy létezik valamiféle erő, az emberi elménél intelligensebb energia, amely teremtette a természetet, a bolygókat, az embert… Tudjuk, érezzük, tagadni a létezését a legkevésbé sem lehet. Más és más néven nevezzük a sokak számára még láthatatlant, megfoghatatlant, de mindannyian ugyanarról beszélünk, csupán a hozzá kapcsolódó hitrendszereink térnek el egymástól.
Ami most a legfontosabb, hogy fel kell ébrednünk. A világban uralkodó pánik, félelem, zűrzavar, káosz nem véletlenül keletkezett és tartja markában az emberi nem jelentős részét.
Mindenért lehet felelőst keresni, lehet a másikra vagy sokakra mutogatni, minden hírhez és álhírhez hozzátenni és belőle elvenni, de egy bizonyos: ettől még nem fognak megoldódni az emberiség jelenlegi problémái.
Úgy teszünk, mintha nem látnánk, hogy nem tudunk semmit. Olvasunk ezt-azt, tanultunk ezt-azt, kombinálunk az elménk igencsak szegényes korlátain belül – és amint tapasztaljuk, ettől sem jutunk előbbre.
Foghatjuk a Teremtőre, Istenre, a Természetre, bárkire ennek a látszólag kezelhetetlen helyzetnek a kialakulását – ezzel megint csak nem haladunk. Még csak meg sem nyugszunk tőle, hiszen folyton újabb és újabb impulzust kap a dühünk, a vádaskodásunk, a felelőtlenségig fokozott nemtörődömségünk vagy éppen a túlzásba vitt aggodalmunk.
Van valami, ami nagyon fontos, mégis kihagyjuk a számításainkból: Isten szabad választást adott az embernek a teremtésekor. És bizony a szabad választás felelősség. A pillanat felelőssége. A szabad választás a miénk, nem ruházható át senki másra, sem a családfánkra, sem az aktuális kormányra, sem a sajtóra, sem a fizetett vagy nem fizetett hisztériakampányokra.
A szabad választás szabadság. Szabadon eldönthetjük, hogy mire vagyunk vevők. És nem csak eldönthetjük, hanem el is döntjük. Akkor is, ha a választásunk nem tudatos, ha csak utólag jövünk rá, hogy az a bizonyos döntésünk nem is illik bele az értékrendünkbe, az egyébként békében és szeretetben áramló életünkbe.
Nincs más út, mint a felelősségvállalás, az ébredés, a tudatos teremtés, hiszen ha akarjuk, ha nem, mi magunk teremtjük az életünket. Nincs olyan, hogy ki vagyunk szolgáltatva. Nincs olyan, hogy ehhez mi kevesek vagyunk. Mindig van segítségünk, a legkilátástalanabb helyzetekben is. És amint a káosz túlmutat minden felfoghatón, úgy a segítség is kívül esik az elme által befogadhatón…
Én Istennek hívom. Lehet tagadni, vagy lehet vele együttműködni, hozzá kapcsolódni. Ehhez nem szükséges vallást gyakorolni, templomba vagy szertartásokra járni, de nélkülözhetetlen az elménket kinyitni, és az Istentől kapott szabad választással bölcsen élni.
Mi kellhet még, hogy felébredjen az emberiség? Még nagyobb tűzvész? Még több háború? Még nagyobb egyenlőtlenség? Még nagyobb pánik? Még nagyobb járvány? Nem hiszem. A kijárat egyszerűbb és közelebb van, mint hinnénk. Az a kijárat, hogy egyenként és mindannyian felelősen élünk, törekszünk a békénkre, és tudomásul vesszük, hogy a vonzás törvénye senkit nem kerül el. Azt kapjuk, amit adunk. Azt vonzzuk be, amire fókuszálunk. Azzal manipulálnak minket, amivel mi magunkat hagyjuk.
Mondhatnám, hogy kövesd a legkönnyebb utat – de tudom, hogy az elmének nem tetszik az, ami túl egyszerű, túl könnyű, és persze, semmi köze nincs a jelen helyzethez… Rendben is van, ne hidd el, amit mondok. De legalább próbáld ki. Nem veszíthetsz vele, csak nyersz. Visszanyered a békédet, az én békéjét. Legalább kis időre.
ITT meg is hallgathatod.
Az áramszünet kellemetlen, de megbékélünk vele, ha előre jelzik, hogy tervezett karbantartás vagy javítás folyik. Így is, úgy is kellemetlen, de legalább tudjuk, hogy mire számítsunk. De mi van akkor, ha bennünk alszik ki a fény? Ez soha nem előre tervezett, még kevésbé kapunk értesítést arról, hogy mikor és miért történik meg…
Túl egyszerű ahhoz, hogy hihető legyen – vélik sokan, de csak olyanok, akik még nem próbálták ki a legegyszerűbb, legkönnyebb, és a nap 24 órájában alkalmazható stresszkezelő és problémamegoldó módszert, vagy nevezzük inkább művészetnek. Mert valóban az – művészet a javából!
A családban marad – mondjuk, amikor nem akarjuk kiteregetni a „szennyest”, számítunk a rokonság szolidaritására, reméljük, hogy nem vetnek ránk követ, ha kitudódik… „Előfordul a legjobb családban is” – hát persze, hiszen esendőek vagyunk, ki ne hibázna időnként.
Ha valami hiányzik a mai világból, az a spiritualitás. Földhözragadt, az anyagba kapaszkodó, az értéket a pénzpiacon jegyzett mértékegységgel méricskélő ember eltévedt. Útvesztőben találja magát, az elme labirintusában. Gondolkodni csak feketében és fehérben, jobb vagy bal oldalban, mindenesetre, az általa kitalált és felragasztott címkékben képes.
Úgy tartja hiedelemrendszerünk, hogy a családot, a rokonságot nem mi választjuk meg, egyszerűen beleszületünk. Azok a spirituális utak, amelyek számolnak a karmával, az előző életekkel, mást és mást állítanak. Szólhatnak elkerülhetetlen sorsról, de ugyanúgy átírható életútról is. Mindenesetre könnyebb az életünk, ha hiszünk abban, hogy mi magunk írjuk a sorsunkat, képesek vagyunk a hiedelmeink és a korlátaink fölé emelkedni, és vagyunk elég bölcsek ahhoz, hogy nem a mások elvárásai szerint, hanem a saját küldetésünk, életfeladatunk megvalósítása érdekében éljünk.
A küldetésünkhöz mindannyiunknak el kell jutnia. Be kell töltenünk, szolgálnunk kell, mert addig nem találhatjuk meg a helyünket, amíg céltalanul, a napi rutint ismételve tengetjük az életünket. A küldetés az, amiért a Földön vagyunk. Nem pedig azért, hogy felkeljünk, elmenjünk robotolni, kifizessük számláinkat, a boldogtalanságunkért másokat okoljunk, majd békétlen éjszakai álmunkban is a félelmeinkkel harcoljunk.
Hiszem, ha látom – mondta az elme, és már fordult is sarkon, mert amit nem látott, amit nem érinthetett meg, az a számára nem létezett. Így élt hosszú éveken, évszázadokon át, míg nem megsokasodtak a kérdései, és a nem látható dolgokban már nem tudott többé kételkedni.
