Ho'oponopono magyarul, hiteles forrásból
A félelmek, mint minden az életünkben, emlékek. Az emlékek addig ismétlődnek a tudatalatti elménkben (Belső Gyermekünkben – így nevezzük a Ho’oponoponoban), amíg tápláljuk őket, felül nem emelkedünk rajtuk, rá nem jövünk, hogy a félelmeket mi magunk hoztuk létre.
A halál nem az, aminek hittük. Nem vég. Nem tragédia. Nem veszteség az „itt maradók” számára. Idézőjelbe teszem az itt maradót, hiszen a szeretteink akkor is maradnak velünk, ha fizikailag nem látjuk őket. Úgy hisszük, hogy itt van vége az életüknek.
A helyzetek (a tudatalatti elménkben elraktározott emlékek) addig ismétlődnek, amíg a hozzájuk való viszonyunkat meg nem változtatjuk, ki nem tisztítjuk, majd Isten ki nem törli őket.
Az élet megy tovább. Beszűkül a fizikai élettér, magunknak kell hát kitágítanunk a saját határainkat. A lehetőségeink száma végtelen. Megválaszthatjuk, hogy mivel töltjük ki az időnket, hogy mire fordítunk figyelmet, mennyire vagyunk tudatosak – hiszen jól tudjuk, hogy amire fókuszálunk, azt vonzzuk be az életünkbe. Annak adunk energiát, amit a fejünkben pörgetünk.
Mindannyiunknak vannak félelmei, nem is kevés. Függetlenül nemtől, kortól, társadalmi és anyagi helyzettől, iskolai végzettségtől és bőrszíntől. Azt hisszük, hogy nem egyszerű kezelni a félelmeket. Hogy miért? Mert valóságos fenyegetésnek éljük meg azt a helyzetet, ami félelmet kelt bennünk. Elképzeljük, lepörgetjük, általában egyetlen lehetséges kimenetellel, pontosan azzal, ami a legnagyobb félelmet kelti bennünk. És lám, a vonzás univerzális törvénye működik, a nem kívánt helyzetet részben vagy egészben, előbb vagy utóbb be is vonzzuk az életünkbe…
A hála érzése természetes, amikor nekünk tetsző, számunkra hasznosnak és kedvezőnek ítélt dolgok történnek az életünkben, különösen pedig akkor, amikor váratlan, de örömteli eseményeket hoz az élet. Ilyenkor valami megmozdul bennünk, átjárja az egész lényünket, aztán csak akkor bukkan elő újra, ha valami vagy valaki a hálánkat kiváltó eseményre emlékeztet.
Küzdünk a betegség ellen, küzdünk a békéért, csak, hogy küzdhessünk valamiért… Nem hiszem, hogy azért születtünk a Földre, hogy folyamatosan kivont karddal, csatasorba kelljen állnunk. Nem hiszek abban, hogy mindig találnunk kell valamit, ami ellen, vagy amiért harcoljunk.
A szenvedés nem más, mint ragaszkodás a fájdalomhoz, ragaszkodás múlthoz, az áldozati szerep választása. Igen, választás kérdése. A választásaink mellett pedig mi magunk döntünk, és kizárólag mi felelünk a saját döntéseinkért.
...continue reading "A szenvedés elkerülhető"
Sokat halljuk mostanában ezt a kifejezést: engedd el! Mintha az olyan könnyű lenne. Majdnem olyan, mintha azt tanácsolnánk: felejtsd el! Jó lenne, persze, hogy jó lenne elfelejteni, elengedni dolgokat, amik a jelen pillanatban megnehezítik az életünket, nem hagynak nyugodtan aludni, vagy éppen mély lehangoltságba taszítanak. Vajon miért olyan nehéz? Pontosabban, miért tűnik olyan nehéznek ez a feladat?
...continue reading "Az elengedés nem veszteség"Egyetlen pillanat műve. Egyetlen döntés kérdése: feladod, mielőtt megérkeznél arra a pontra, hogy megoldódik a probléma, vagy feladod a problémának látszó helyzetet Istennek, hogy oldja meg neked, helyetted.
