Ho'oponopono magyarul, hiteles forrásból
Talán hallottad vagy olvastad már azt a mondatot, hogy elég annyit mondanod: köszönöm, szeretlek (sajnálom, kérlek, bocsáss meg), és ez elég is.
Van benne igazság: ha ezeket, vagy ezek valamelyikét ismétled magadban, folyamatosan, akkor valóban gyakorlod a Ho’oponopono módszerét.
Szeresd magad! Hiszen szerethető vagy!
Mesélek neked egy történetet – rólad. Nem arról, akinek hiszed magad, hanem arról, aki vagy.
Boldog ünnepek helyett boldogságot kívánok neked, az évnek nem csak erre a néhány napjára, hanem mind a 365-re, és annak sok-sok percére.
Korlátozó hiedelmeid
A hiedelmek is csak emlékek, programok, amik elhitetik veled, hogy vannak dolgok, amiken nem lehet változtatni, mert eddig így volt, és ez mindig is így lesz.
Lehet, hogy igen, sőt, talán vannak is olyan emlékeid, friss vagy kevésbé friss spirituális élményeid, amelyek azt igazolják, hogy léteznek előző életek.
Talán azok közé tartozol, akik mereven elutasítják az újraszületés gondolatát is.
Aztán vannak azok, akik egyszerűen belátják, hogy minden sokkal könnyebb az életben, ha elfogadjuk, hogy van valami korábbi előzménye, amiről persze sokszor fogalmunk sincs, de ha egyszer megkönnyíti átélni a napi történéseket, a betegségeket, a látszólag indokolatlanul ismétlődő eseményeket…
Éltünk azelőtt is, hogy ebbe a testbe születtünk, még mielőtt elhatároztuk, hogy a Földre jövünk - ám erről keveset beszélünk.
Annál többet beszélünk arról, mi történik azután, hogy letesszük a földi járművünket, a testet. Beszélünk, erősítjük és tápláljuk a hiedelmeinket, hiszen az elme, az ember legkorlátozottabb része erre késztet minket. A születés és a halál apró eseményei az élet végtelenjének, a lélek számára az átváltozás egy-egy pillanata. A léleknek annyi, mint egy sóhajtás, jön és megy, miközben eltelnek az emberi időszámítás szerinti évtizedek.
A halál nem az, aminek hittük. Nem vég. Nem tragédia. Nem veszteség az „itt maradók” számára. Idézőjelbe teszem az itt maradót, hiszen a szeretteink akkor is maradnak velünk, ha fizikailag nem látjuk őket. Úgy hisszük, hogy itt van vége az életüknek.
A félelmeink átírhatók.
A félelmeinket túl komolyan vesszük, és ezzel energiát adunk nekik. Azt vonzzuk be, amire folyton gondolunk, akkor is, ha ezt nem tudatosan tesszük, hanem csak hagyjuk, hogy a tudatalatti elménk irányítson, ahol ezek a félelmek megbújnak. A jó hír az, hogy a félelmek nem léteznek sehol máshol, csak az elménkben. Ami pedig az elmében van, azt mi hoztuk létre, és az át is írható.
Az élet nagy kérdéseinek legfontosabbika a teremtés kezdete óta az, hogy KI VAGYOK ÉN?
Abban a hitben növünk fel, hogy emberek vagyunk. Aztán előbb vagy utóbb, megtapasztaljuk, hogy sokkal többről van szó, mint fizikai testről, hiszen ennek számtalan jelét látjuk, érezzük, halljuk. Valami megmozdul bennünk, mintha olykor kicsi lenne a fizikai testünk. Emlékszel olyan esetre, amikor az öröm vagy a fájdalom majd’ szétfeszítette a mellkasod?
Szeretjük a dolgainkat hárítani, a felelősséget kívülre helyezni, mert ráfogni valakire tényleg a legkényelmesebb „megoldás” minden problémára. Ha már egyszer adva van a Mindenható, akkor passzoljuk is, ő tehet a világ minden bajáról.
