Skip to content

Ami most zajlik

Az ember találgat, számítgat, valószínűsít, képzeleg és falra fest. Ez utóbbi esetben az ördögöt szokta festeni, egyéb esetekben pedig próbálja kitalálni, hogy mit hoz a következő pillanat. Igyekszik kiszámítani képletek segítségével, hogy az eddigiek alapján a jövő görbéje hogy alakulhat.  

Az, amit valóságnak érzékelünk, az csak a látszat. Olyan, mintha valóság lenne, miközben csak káprázat. Pár hete az ilyesmi nem volt valószínű. És íme, az embernek meg kell hajolnia, és be kell látnia, hogy van olyan erő, amely a pillanat töredéke alatt átírhatja a történelmet. Fölösleges nyomozni, hogy ez az erő honnan jöhet, ki vagy mi felel érte, mi a célja vele. Múlt és jövő között lebeg a félelem, menekül a „mit hogyan kellett volna” vagy a „még rosszabb jön” hiedelmeibe.

Most aztán törhetjük a fejünket, hogy ezután, akár csak egy pár perc múlva mi a valószínű. Mert most éppen azt tanuljuk, hogy ez bizonytalan, ez titok, és még csak el sem lehet képzelni azt, ami lehetséges. Bármi lehetséges. Sokkal több annál, mint amit a fantáziánk kreálni képes.

Semmi nem az, aminek látszik. Most olyan, mintha itt lenne a vég, az emberek egymás ellen fordulnának, mert ki így, ki úgy oldja meg a helyzetet. Tanácsokat adunk békésen vagy agresszívan, pedig rendszerint csak kivetítjük a félelmeinket.

Át akarjuk ugrani a jelent, ahol most feladataink vannak, súlyos, megoldandó, létkérdés-feladatok, de nem szívesen szembesülünk ezzel, úgyhogy köszi, már megyünk is a jövőbe. A találgatásokba, a bizonytalanba, az ismeretlenbe.

Ébrednünk kötelező. Nincs kifogás. A saját bőrünkön érezzük, hogy éppen most, éppen a hozzáállásunkkal teremtjük meg a jövőnket. Ahhoz, hogy legyen jövőnk, most kell teremtenünk. Jó lenne felébredni, és ezt az egészet elfelejteni? Volt rá alkalom, kaptunk elég jelet, de valahogy nem vettük észre ebben az egyéni felelősséget.

Késő nincs semmihez, csak most talán kicsit nehezebb. Le kell tennünk a mázsás súlyokat a vállunkról, szabaddá tenni a szívünket, és alázattal, magunkon dolgozva, a szabályokat betartva, folytatni a mindennapi életünket. Ahogy tudjuk, ahogy az utasításokat kapjuk.

Mondhatnám, hogy valószínűleg ennek is vége lesz, de maradok a jelenben. Tudom, hogy haladunk előre. Tudom, hogy mi a dolgom. Dolgozom magamon. És végtelenül hálás vagyok, hogy élhetek. Nem félek. Tudom, hogy nincs mitől félnem. Való-színű, ami most zajlik. De semmi köze nincs a jelenhez.

Tudom, hogy véletlenek nincsenek. Írtam és kiadtam egy könyvet, ami csupán arról szól, ami az életnek az egyik megoldása lehet. Az üzenetem az, hogy nincs mitől félni. A félelmetesnek lehet elébe menni, a legrosszabbat megelőzni, a félelem csapdáját tudatosan kikerülni. A könyvem tavaly a márciusi tízmilliószoros napon jelent meg, éppen akkor hirdették ki a veszélyhelyzetet, amikor éppen telihold volt, a Szűz jegyében (történetesen éppen abban születtem), és most lehetőségem van, hogy megosszam veled. Talán sikerül megérintenem a szíved, mert meggyőződésem, hogy ez az egyetlen út, a szív útja. Biztos vagyok benne, hogy ez nem a gyengék, ellenkezőleg, a tudatos és bátor lelkek megoldása.

Áldás minden az életben, akkor is, amikor nem látszik annak. Hiszen fejlődni és növekedni jöttünk a Földre. A Föld is erre figyelmeztet, hiszen a javaival visszaéltünk. Az életünk terve arról szól, hogy könnyebben távozzunk, amikor eljön az ideje. Szóval, még most sincs itt a világvége.

KÖNYVEM: MEGÉRTEM. Ho'oponopono, az életem

ITT MEG IS HALLGATHATOD. FELMONDTAM NEKED.