Jó hír a mai világban? Igen! Bármennyire is ritka, van ilyen.

Ho'oponopono magyarul, hiteles forrásból
Hol is kezdődik? Bizonyára azzal, hogy nem érezzük jól magunkat magunkkal. Aztán elkezdünk keresgélni. Jó esetben megtaláljuk az utunkat, a fájdalmasabb és nehezebb esetben kívülre helyezzük a problémáinkat.

A Ho’oponoponoban azokkal az emlékekkel és programokkal dolgozunk, melyeket javarészt magunkkal hoztunk és örököltünk. Előző életeinkből, a családfánktól, a kultúránkból, a társadalmunkból. Számol tehát az előző életeinkkel.

Amikor felfedezed, hogy szeretned kell magad, és nem okozhatsz magadnak több kárt, azzal szembesülsz, hogy ezzel másokból ellenállást váltasz ki.

Az élet motorja, a szeretet központja, az isteni énünk szimbóluma a szív. Ezen keresztül hidalunk át minden fizikai távolságot, hangolódunk egymásra, a szeretet hullámhosszára.

Észrevetted, hogy folyton a múltban jársz, mit tettél rosszul, milyen rossz döntést hoztál, minek „iszod most a levét” vagy menekülsz a jövőbe, és törekszel megfejteni, kitalálni, lemodellezni azt, ami majd ezután, valamikor, esetleg megtörténik? És amikor ezek valamelyike miatt elkezded rosszul érezni magad, jó esetben elkezdesz tisztítani, ezzel magadat a jelenbe, az itt és most-ba visszahozni.

Hívhatod a magasabb intelligenciát Istennek, Univerzumnak, Életnek – Ő az, aki lehetőségekkel lát el téged, hogy elérd álmaid életét. Lehetséges, hogy jó ideje szeretnéd elérni a küldetésedet, az anyagi bőséget, bevonzani a tökéletes párt, leadni a testsúlyodból – valahogy mégsem sikerül. Mintha Isten nem állna melletted. Vannak elvárásaid, határidőt adsz a dolgoknak, mert arra vagy programozva, hogy irányíts, elméből hozz döntéseket, és tartsd magad távol attól, ami ismeretlen.

Beivódott a tudatalattiba, hogy „Vannak dolgok, amiket nem lehet megbocsátani.”
El is hiszed, hogy „Vannak emberek, akiknek nem tudsz megbocsátani.”
És hol marad a legfontosabb? Te magad, aki hordozod a fájdalmat, a szenvedést, a megbocsáthatatlannak kódolt tudatalatti emléket?!

A halál nem az, aminek hittük. Nem vég. Nem tragédia. Nem veszteség az „itt maradók” számára. Idézőjelbe teszem az itt maradót, hiszen a szeretteink akkor is maradnak velünk, ha fizikailag nem látjuk őket. Úgy hisszük, hogy itt van vége az életüknek.

A helyzetek (a tudatalatti elménkben elraktározott emlékek) addig ismétlődnek, amíg a hozzájuk való viszonyunkat meg nem változtatjuk, ki nem tisztítjuk, majd Isten ki nem törli őket.
