Ho'oponopono magyarul, hiteles forrásból
Az élet nagy kérdéseinek legfontosabbika a teremtés kezdete óta az, hogy KI VAGYOK ÉN?
Abban a hitben növünk fel, hogy emberek vagyunk. Aztán előbb vagy utóbb, megtapasztaljuk, hogy sokkal többről van szó, mint fizikai testről, hiszen ennek számtalan jelét látjuk, érezzük, halljuk. Valami megmozdul bennünk, mintha olykor kicsi lenne a fizikai testünk. Emlékszel olyan esetre, amikor az öröm vagy a fájdalom majd’ szétfeszítette a mellkasod?
Szeretjük a dolgainkat hárítani, a felelősséget kívülre helyezni, mert ráfogni valakire tényleg a legkényelmesebb „megoldás” minden problémára. Ha már egyszer adva van a Mindenható, akkor passzoljuk is, ő tehet a világ minden bajáról.
Hiszem, ha látom – mondta az elme, és már fordult is sarkon, mert amit nem látott, amit nem érinthetett meg, az a számára nem létezett. Így élt hosszú éveken, évszázadokon át, míg nem megsokasodtak a kérdései, és a nem látható dolgokban már nem tudott többé kételkedni.
Abban a hitben él az ember, hogy ha tervez valamit, akkor elkerüli a bizonytalanságot. A bizonytalan, az ismeretlen nem elfogadható, mert az elme nem képes arra, hogy irányítsa, uralja. Ezért elfogadja azt a hiedelmet is, hogy ha hosszabb távra tervez, akkor még kevésbé van kitéve a bizonytalannak. Annak a kezelhetetlen, rémisztő, félelmetes következő percnek, hétnek, évnek vagy korszaknak…
A helyzetek (a tudatalatti elménkben elraktározott emlékek) addig ismétlődnek, amíg a hozzájuk való viszonyunkat meg nem változtatjuk, ki nem tisztítjuk, majd Isten ki nem törli őket.
Vannak, akik emlékeznek rá, ma már nem is kevesen, hogy miként jöttek a Földre. Kiválasztották a legfényesebben ragyogó csillagot, kiválasztották az édesanyjukat. A tiszta, feltétel nélküli szeretet vezérelte őket, hiszen fontos feladattal érkeztek: tanítani a szüleiket.
Az életet könnyűre tervezték
Mázsás súlyokkal haladunk az élet útján, azt gondolva, hogy ez így van rendjén, és mindenkinek megvan a maga terhe. Nem is kérdés - van feladatunk elég. Van feladatunk, mégpedig csak olyan, amit képesek vagyunk elvégezni, aminek a megoldását megtalálhatjuk, és megkönnyebbülve, a jól végzett munka örömével mehetünk tovább.
A legokosabb, ami hirtelen kicsusszan a szánkon, ha valakit könnyek között találunk: ne sírj! Miért is ne? Kényelmetlen. Kívül esik a komfortzónánkon. Félünk, hogy magával ragad, meghatódunk, vagy eszünkbe jut valami saját sírnivalónk, és máris kész a „baj”…
Idén nem állítunk karácsonyfát - egyeztünk meg. Már elég nagyok vagyunk, ünnepelni így is, úgyis fogunk. Amúgy sem mászkálunk fölöslegesen, levágunk néhány fenyőágat a kertben, vázába tesszük, és majd szépen feldíszítjük...
...continue reading "Harmatcsepp vagy a fenyő könnye? Isten küldte…"