Hiszem, ha látom – mondta az elme, és már fordult is sarkon, mert amit nem látott, amit nem érinthetett meg, az a számára nem létezett. Így élt hosszú éveken, évszázadokon át, míg nem megsokasodtak a kérdései, és a nem látható dolgokban már nem tudott többé kételkedni.
Az elme szeret okoskodni, elkezdett hát nem látható dolgokban hinni. Hisz például a saját maga kreálta félelmekben. Elkezdett félni, aggódni, mert elhitte, hogy a múlt folyton megismétlődik, és ha valami egyszer nem úgy történt, ahogy az a számára elfogadható lenne, akkor az a jövőben is pontosan úgy lesz. Egy az egyben, változás nélkül minden meg fog ismétlődni.
Igen ám, csakhogy állandó félelemben nem érdemes élni, mert az kihat a testre, megbetegíti, és a hiedelmekbe belebetegedett testet nem egyszerű gyógyítani.
Az élet velünk van, nem ellenünk. Fordult hát a világ, és elkezdtek olyan dolgok történni, amiket az elme nem láthat, nem tapinthat, mégis léteznek, működnek, dolgoznak, sőt, képesek az egész emberiséget irányítani, fogva tartani.
Marad a rejtély: hiszünk, ha látunk – az elme szempontjából ez rendben is van. De akkor miért hiszünk a láthatatlanban? Legyen az jónak vagy rossznak címkézett esemény, történés, valaminek lennie kell, ha egyszer így képes „elbánni” az egész emberiséggel.
Vannak, akik már rájöttek, sőt, egyre többen ébrednek, és tudják jól, hogy a világ rendje már nem a régi. Kénytelenek vagyunk először hinni, és ha hiszünk, akkor vagyunk képesek látni. Nem az elménkkel, olykor-olykor már a szemünkkel is, de elsősorban a szívünkkel.
Kezdjük belátni, hogy mégsem vagyunk olyan bölcsek, mint ahogy azt hitte az elménk. Kezdjük megérteni, hogy az az élet tovább nem folytatható, ami a széthúzást, a harcot, az egymás elleni háborút táplálja. A bőrünkön érezzük, hogy megszűnt az anyagiasság hatalma.
Az anyagi javak annyira uraltak bennünket, hogy elfelejtettük a legfontosabbat: nem test vagyunk, hanem lélek. Most emlékezhetünk, most jóvátehetünk, most minden út befelé vezet, ahol sok-sok értéket és kincset őrzünk. Nem is kell hozzá sok, hogy erre rájöjjünk. Megkapjuk hozzá a megfelelő körülményeket, hogy más választásunk ne is legyen, csak az ébredés, a tudatosság, a felismerés, hogy nem mások felelnek a mi életünkért. Mi magunk teremtünk minden hozzáállást, minden viszonyulást, a világhoz, egymáshoz, magunkhoz. És íme, a kendőzetlen tanulság: a világ úgy viszonyul hozzánk, ahogy mi viszonyulunk magunkhoz.
Edzésben vagyunk. Tanulunk. Hiszünk még sok mindenben, például abban, amit leírva látunk. Nem számít, hogy az írás virtuális, lehetőséget ad arra, hogy tápláljuk a hiedelmeinket, a félelmeinket, még meg is osszuk azokat másokkal, de maradhatunk akár a szív útján, felfoghatjuk a tanulságot, és igyekezhetünk kilépni a megszokott sémáinkból. Igyekezhetünk jobbá tenni a világot.Én azt mondom, azért látok, mert hiszek. Nem gondolom, hogy itt a világ vége. Nem az elmúlásra, nem a kalkulált jövőre figyelek, hanem a jelenre. Ami a Föld egyik pontján így volt, az lehet másképp a Föld egy másik pontján. Miért? Mert minden azon múlik, hogy miként állunk hozzá. Tudatosan, építően, arra összepontosítva, amiben az élet lényege rejlik, vagy rombolva, panaszkodva, a felelősöket és a felelősséget másokra vagy úgynevezett külső körülményekre ruházva és rájuk mutogatva.
Most félretehetjük a hiedelmeinket, a programjainkat, az emlékeinket, és helyet készíthetünk az újjászületésnek. Az újat csak békében találjuk meg. Méregtelenítjük a Földet, előkészítjük a talajt a felemelkedésnek.
A világ a korábbi módon már nem működik. Kézzel foghatóan – bár nem láthatóan, itt a tanítás mindannyiunknak. Változz emberiség, hogy a Föld megpihenhessen! És a változás a szemünk előtt zajlik – érezhetően, bár sokak számára még nem láthatóan. Higgy, hogy láss! Higgy a csodákban! A csodák az elme korlátain, a komfortzónánk határain kívül kezdődnek. Ébresztő ez az egész emberiségnek.
ITT MEG IS HALLGATHATOD.