Ho'oponopono magyarul, hiteles forrásból
Bízhatok? És kiben? Azok után, ami velem történt? Hogy hihetnék bármiben is?!
Kérdezi az elme, mert számára úgy tűnik, hogy amit tud, amit megfoghat kézzel, amit láthat, amit a saját fülével hallhat, az bizonyos. Az létezik. És csak az, persze. Nem ismerve fel a saját korlátait, ítélkezik, félelemben él és aggódik.
Éltünk azelőtt is, hogy ebbe a testbe születtünk, még mielőtt elhatároztuk, hogy a Földre jövünk - ám erről keveset beszélünk.
Annál többet beszélünk arról, mi történik azután, hogy letesszük a földi járművünket, a testet. Beszélünk, erősítjük és tápláljuk a hiedelmeinket, hiszen az elme, az ember legkorlátozottabb része erre késztet minket. A születés és a halál apró eseményei az élet végtelenjének, a lélek számára az átváltozás egy-egy pillanata. A léleknek annyi, mint egy sóhajtás, jön és megy, miközben eltelnek az emberi időszámítás szerinti évtizedek.
A halál nem az, aminek hittük. Nem vég. Nem tragédia. Nem veszteség az „itt maradók” számára. Idézőjelbe teszem az itt maradót, hiszen a szeretteink akkor is maradnak velünk, ha fizikailag nem látjuk őket. Úgy hisszük, hogy itt van vége az életüknek.
A félelmeink átírhatók.
A félelmeinket túl komolyan vesszük, és ezzel energiát adunk nekik. Azt vonzzuk be, amire folyton gondolunk, akkor is, ha ezt nem tudatosan tesszük, hanem csak hagyjuk, hogy a tudatalatti elménk irányítson, ahol ezek a félelmek megbújnak. A jó hír az, hogy a félelmek nem léteznek sehol máshol, csak az elménkben. Ami pedig az elmében van, azt mi hoztuk létre, és az át is írható.
Az élet nagy kérdéseinek legfontosabbika a teremtés kezdete óta az, hogy KI VAGYOK ÉN?
Abban a hitben növünk fel, hogy emberek vagyunk. Aztán előbb vagy utóbb, megtapasztaljuk, hogy sokkal többről van szó, mint fizikai testről, hiszen ennek számtalan jelét látjuk, érezzük, halljuk. Valami megmozdul bennünk, mintha olykor kicsi lenne a fizikai testünk. Emlékszel olyan esetre, amikor az öröm vagy a fájdalom majd’ szétfeszítette a mellkasod?
Szeretjük a dolgainkat hárítani, a felelősséget kívülre helyezni, mert ráfogni valakire tényleg a legkényelmesebb „megoldás” minden problémára. Ha már egyszer adva van a Mindenható, akkor passzoljuk is, ő tehet a világ minden bajáról.
Az áramszünet kellemetlen, de megbékélünk vele, ha előre jelzik, hogy tervezett karbantartás vagy javítás folyik. Így is, úgy is kellemetlen, de legalább tudjuk, hogy mire számítsunk. De mi van akkor, ha bennünk alszik ki a fény? Ez soha nem előre tervezett, még kevésbé kapunk értesítést arról, hogy mikor és miért történik meg…
Engedjétek a Földet pihenni, mert alattatok megremeg. Gyűlölethullámok, versengés, összeesküvések és összeesküvés-elméletek rázzák meg.
Az ember szerepet téveszt. Vendégségben van itt. Otthonul kapta a bolygót, ajándékba, mint ahogy az életét is.
Túl egyszerű ahhoz, hogy hihető legyen – vélik sokan, de csak olyanok, akik még nem próbálták ki a legegyszerűbb, legkönnyebb, és a nap 24 órájában alkalmazható stresszkezelő és problémamegoldó módszert, vagy nevezzük inkább művészetnek. Mert valóban az – művészet a javából!
A családban marad – mondjuk, amikor nem akarjuk kiteregetni a „szennyest”, számítunk a rokonság szolidaritására, reméljük, hogy nem vetnek ránk követ, ha kitudódik… „Előfordul a legjobb családban is” – hát persze, hiszen esendőek vagyunk, ki ne hibázna időnként.
