Ho'oponopono magyarul, hiteles forrásból
Azt hiszem, sokan félnek az egyedülléttől, beazonosítják a magánnyal, az elhagyatottsággal, talán még az áldozati szereppel is. Arra van az elménk programozva, hogy emberekkel kell magunkat körülvenni ahhoz, hogy megtaláljuk a biztonságunkat, a nyugalmunkat, holott éppen az egyedüllét, a csend az, ami lehetőséget ad önmagunk megtalálására, az önmagunkkal való kapcsolódásra.
Amit túlzottan leegyszerűsítenek, gyakran a lényegtől fosztják meg.
Így van ez az ősi hawaii problémamegoldó, konfliktuskezelő, stresszmegelőző és félelemfelszabadító módszerrel, a Ho’oponoponoval is.
Amikor a földi életünket megterveztük, meghatároztuk a legfontosabb részleteket, körülményeket. A segítőink velünk vannak, és felbukkannak az életünkben azok a személyek, akik elvállalták azt a szerepet, hogy a terv megvalósításában a segítségünkre lesznek.
Ne félj! – olvasható számtalanszor a Bibliában, bármelyik fordítást is nézed. De nem is szükséges a Bibliára hivatkoznunk, könnyen beláthatjuk, hogy a félelem amolyan „népbetegség”. Nincs olyan ember, akinek ne lenne valami félelme. Rendszerint nem is egy, hanem számos, legfeljebb az tesz különbséget közöttük, hogy mennyire hat bénítólag, mennyire zárja börtönbe a saját gondolkodásunkat, életmódunkat, szabadságunkat.
Sok helyütt találkozhatsz azzal a „nagy igazság”-nak tűnő kijelentéssel, hogy mindenki tükröt tart neked. Vagyis: magadat látod az undok kollégában, az alkoholista szülőben, az agresszív megmondóemberben, a pletykás szomszédasszonyban… és ne soroljam. Azonnal beindul a védekező mechanizmus – én nem vagyok ilyen! Én nem akarok ilyen lenni! És ez így van jól.
A béke vajon létezik? És ha igen, kin múlik?
Soha nem kaptál lelkendező hírt arról, hogy valahova béke köszöntött be. Fizetett hirdetés sem szól arról, ha valahol már nem háború van, hanem béke. Nem szólnak a harsonák, nem kapják fel a médiumok, és nem a békéről szólnak a hírek és a híradók.
Tényleg semmi nem az. A problémáink, az életünkben megjelenő emberek, az életünk célja, és maga az élet…
Manapság, amikor tragédiákon kívül szinte mást nem is szállít nekünk a média világa, sokan felteszik a kérdést: Hol van ilyenkor Isten? Hogy engedheti ezt meg? És válasz híján sokak számára marad a polcról leemelhető séma: nincs Isten.
Azt tanultuk, hogy felelőtlenek vagyunk, ha nem aggódunk olyan helyzet miatt, aminek a kimenetele bizonytalan, nem sok jóval kecsegtet, vagy szimplán csak állunk egy feladat előtt, és nem lehet egy pillanat alatt megoldani, méghozzá úgy, ahogy nekünk tetszik… Megtapasztalhattuk, hogy az aggódás nem működik. Se nem hoz megoldást, se nem könnyíti meg az életünket. Akkor hát mire való?
Éltünk azelőtt is, hogy ebbe a testbe születtünk, még mielőtt elhatároztuk, hogy a Földre jövünk - ám erről keveset beszélünk.
Annál többet beszélünk arról, mi történik azután, hogy letesszük a földi járművünket, a testet. Beszélünk, erősítjük és tápláljuk a hiedelmeinket, hiszen az elme, az ember legkorlátozottabb része erre késztet minket. A születés és a halál apró eseményei az élet végtelenjének, a lélek számára az átváltozás egy-egy pillanata. A léleknek annyi, mint egy sóhajtás, jön és megy, miközben eltelnek az emberi időszámítás szerinti évtizedek.
