Ho'oponopono magyarul, hiteles forrásból
Az ember találgat, számítgat, valószínűsít, képzeleg és falra fest. Ez utóbbi esetben az ördögöt szokta festeni, egyéb esetekben pedig próbálja kitalálni, hogy mit hoz a következő pillanat. Igyekszik kiszámítani képletek segítségével, hogy az eddigiek alapján a jövő görbéje hogy alakulhat.
A közösségi oldalak tele vannak negatív hírekkel. Mindannyiunknak vannak ismerősei, akik csupa szomorú, lehúzó hírt osztanak meg. Biztos, hogy szükség van erre? És vajon miért teszik? Biztos, hogy megéri ilyen hírekkel mérgezni az életünket?
Naponta figyelsz a tisztaságra, a ruházatodra, a frizurádra. Minden reggel tükörbe nézel, mert fontosnak tartod, hogy lásd magad „külső” szemmel.
Akkor érzed jól magad, ha a tükör szerint nagyjából rendben vagy. És vajon folytatod-e tovább? Vajon mit mutat az aurád? Amikor a tükör jó képet mutat, de nem látod a rezgésedet, a gondolataidat, a tudatalatti emlékeket, ítéletek, véleményeket, programokat…
Tudod jól, hogy vigyáznod kell magadra, mert ezt senki más nem teheti meg helyetted. Talán már azt is tudod, megértheted, hogy ha magadra vigyázol, vigyázol mindannyiunkra is. Mert közös az élettér, mert a feladat most nagyon egy: emelnünk kell a rezgésünket, a tudatossági szintünket.
Már nem söpörhetjük a szőnyeg alá. Nincs is miért. Vélt és valós „igazunk” hajtogatása olyan világot teremtett, amilyenben élünk. Versengünk, igazságot osztunk, öljük egymást…
Létezik a könnyebb út, és én rátaláltam. Nem is adnám semmiért: békét hozott az életembe, segít minden helyzetben, és amióta ezt az utat járom, minden könnyebben, sőt, könnyen érkezik.
A legokosabb, ami hirtelen kicsusszan a szánkon, ha valakit könnyek között találunk: ne sírj! Miért is ne? Kényelmetlen. Kívül esik a komfortzónánkon. Félünk, hogy magával ragad, meghatódunk, vagy eszünkbe jut valami saját sírnivalónk, és máris kész a „baj”…
Különleges képességű emberek mindig voltak. Zsenik, felfedezők, tudósok, polihisztorok kápráztatnak el bennünket olyan dolgokkal, amire az egyszerű halandó nem képes. Legalábbis hite szerint nem az. A jó hír az, hogy új korban élünk, és ezen a Földön már minden lehetséges. Vannak, akik az emberiség legsötétebb korszakának hívják, mások szerint aranykor, földi paradicsom. Döntsd el magad. De emlékezz, akárhogy is, a te világodat te magad teremted. Sötétnek vagy aranynak.
...continue reading "Minden él"Folyton másoknak akarunk megfelelni, miközben megfeledkezünk arról, hogy ez úgy, ahogy van, lehetetlen. Megannyi szerepben éljük az életünket, vagyunk gyermekek, szülők, beosztottak és felettesek, házastársak és szerelmesek, szomszédok, barátok…
A hála érzése természetes, amikor nekünk tetsző, számunkra hasznosnak és kedvezőnek ítélt dolgok történnek az életünkben, különösen pedig akkor, amikor váratlan, de örömteli eseményeket hoz az élet. Ilyenkor valami megmozdul bennünk, átjárja az egész lényünket, aztán csak akkor bukkan elő újra, ha valami vagy valaki a hálánkat kiváltó eseményre emlékeztet.
Küzdünk a betegség ellen, küzdünk a békéért, csak, hogy küzdhessünk valamiért… Nem hiszem, hogy azért születtünk a Földre, hogy folyamatosan kivont karddal, csatasorba kelljen állnunk. Nem hiszek abban, hogy mindig találnunk kell valamit, ami ellen, vagy amiért harcoljunk.
Annyira hozzászoktunk a szenvedéshez, hogy természetesnek vesszük. A világ összeomlani látszik, tele van elképesztő, rémisztő, fájdalmas és tragikus eseményekkel (természetesen a megfelelő csatornák gondoskodnak arról, hogy mindannyiunkhoz el is jussanak a híreik), hogy egyre kétségbeesettebben keressük a felelőst, a kiutat, jó esetben a saját helyünket ebben a lehetetlen világban.
