A hála érzése természetes, amikor nekünk tetsző, számunkra hasznosnak és kedvezőnek ítélt dolgok történnek az életünkben, különösen pedig akkor, amikor váratlan, de örömteli eseményeket hoz az élet. Ilyenkor valami megmozdul bennünk, átjárja az egész lényünket, aztán csak akkor bukkan elő újra, ha valami vagy valaki a hálánkat kiváltó eseményre emlékeztet.
A hála érzése múlandó, akárcsak a többi érzelem, frissen és elevenen kell tartanunk, ha azt szeretnénk, hogy az életünkben ne csak időnként megjelenő vendég legyen.
Jó érzés hálásnak lenni. Felemelő, összeköt másokkal, az élet élhetőnek tűnik, és hálával valahogy mindent könnyebb átvészelni. Mindent, kivétel nélkül. Még olyan helyzeteket és körülményeket is, amik tartósan jelen vannak, amiknek során veszteségeket élünk át, kilátástalannak és megoldhatatlannak tűnő feladat kerül elénk.
Miért állítom ezt? Mert létezik egy olyan út, amin sok éve haladok, amely a megbocsátáson és a hálán alapul, amit tanítok. Világszerte milliók gyakorolják, millióknak beválik, és – bármilyen hihetetlennek látszik is – bárki, bármikor, bárhol gyakorolhatja. Nevezhetjük problémamegoldásnak, stresszkezelésnek, de mindegy is az elnevezés. Az a fontos, hogy működik.
Ez a különleges, érdekes hangzású módszer az ősi hawaii eredetű Ho'oponopono. Ez a szó hawaii nyelven azt jelenti, hibát helyrehozni, kijavítani. Hibának nevezzük azokat, a tudatalatti elmében raktározott emlékeket és programokat, amelyek úgy irányítják az életünket, befolyásolják a döntéseinket, hogy észre sem vesszük. (Figyeld csak, micsoda jelentősége van ennek is: ész-re sem vesszük, vagyis el sem jut az „eszünkig”, a tudatunkig…)
Ezek az elraktározott, sokszor az őseinkhez, esetleg előző életeinkhez vezető emlékek okozzák a fájdalmainkat, az anyagi problémáinkat, a betegségeinket, a nehezen működő emberi kapcsolatainkat, és általában, minden nehézségünket.
A Ho’oponopono a lehető legegyszerűbben kezeli a tudatalatti emlékeket: nem keresi az eredetüket, nem keresi az okokat, az összefüggéseket, vagyis nem indít nyomozást annak felderítésére, hogy mi dolgunk van velük. Ellenkezőleg. Azt mondja: ez a helyzet ismétlődik az életemben, ennek oka van – nekem kell változnom, meg kell változtatnom a hozzá való viszonyom, hiszen változást csak ettől remélhetek.
Így a bármikor, bárhol, bárki számára választható hála mellett dönt, a kesergés, az emlékekben ragadás, az újraélés helyett. Azt mondja, köszönöm, hogy az életemben vagy, és továbblép. Köszönöm, köszönöm, köszönöm – ahányszor csak eszünkbe jut. Nem szükséges átérezni, nem szükséges mérlegelni, hogy az az illető, akivel az emlék kapcsolatos megérdemli-e. Az a fontos, hogy én a hála mellet döntök, mert történjen bármi, az az én fejlődésemet, az én életemet szolgálja.
A hála, a ’köszönöm’ magunkban történő ismétlése emeli a rezgésünket, óvja az immunrendszerünket, kontrollálja az érzelmeinket.
Így vagy úgy, minden helyzetből kikerülünk. Ha hálával viszonyulunk hozzá, akkor békére találunk. Ha rátalálunk a békénkre, akkor törekszünk annak a fenntartására, egyszerűen azért, mert békében lenni jó. Azt érzékeljük, hogy ha mi békében vagyunk, akkor a környezetünk is békében lesz. A békét ugyanis minden esetben csak belül teremthetjük meg. A saját békénk a mi érdekünk, a mi felelősségünk, mi éljük az életünk, mégpedig a „most”-ban. Ha ezt el tudjuk fogadni, kevesebbet fogunk reagálni, ellenkezni, harcolni, háborúzni. A jelenben pedig úgy tudunk tartósan maradni, hogy elkezdünk mindenért, hangsúlyozom: mindenért hálát adni.
Hála minden körülmények között. Milliók tapasztalata, hogy működik. Kipróbálható, nem kerül semmibe. Én hosszú évek gyakorlata után állítom: a hála az élet létező legjobb befektetése. Érdemes időnként arra gondolnunk, hogy az életünkben bármi lehetne rosszabb, nehezebb, kilátástalanabb vagy fájdalmasabb. Hála érte, ha nem tudjuk meg, mit előztünk meg, mit kerültünk el. Jobb nem tudnunk…
Köszönöm, hogy velem tartottál, köszönöm, hogy az írásomra találtál, köszönöm, hogy hálát adhatok.
Amíg hálát adok, élek. Amíg élek, hálát adok.