Jó ideje hívást érzek a Ho'oponopono terjesztése, tanítása mellett a gondolkodásmódunk átformálására, a tudatalattinkban rögzült sémák, nyelvi formulák tudatosítására, melyek észrevétlenül negativitásra, hitetlenségre, a "megváltoztathatatlan" elfogadására hangolnak bennünket.
Meggyőződésem például, hogy nincs gyógyíthatatlan beteg(ség), nincs olyan, hogy "itt már senki sem segíthet"... És Isten? Vele miért nem számolunk? Esélyt sem adunk, hiszen kijelentjük, hogy amire az ember nem képes, az nem is létezik? Mert ott van a tudatalattinkban a sok program. Az élet örök - a halál pedig nem az, aminek hittük.
Tavaly év végén, hallva a közmédia Jónak lenni jó! kampányát, mellyel az új Tábitha Gyermekhospice Ház építését támogatják, egyre jobban bántotta a fülemet, hasogatta a szívemet a "gyógyíthatatlan beteg gyermekek" kifejezés. Meg is kerestem a csatornaigazgatót, aki válaszra nem érdemesítette a megkeresésemet - nyilván volt elég dolga az egyébként felemelő és szívet melengető kezdeményezésükkel. Óriási felelősség, kétségtelen.
Megkerestem egy szegről-végről rokon SOTE tanszékvezetőt is, hiszen hol máshol kellene kezdeni a tudatformálást ezzel kapcsolatban, mint a leendő orvosok képzésében... Válasz nem érkezett.
Sebaj! Mindennek eljön az ideje, és lőn!
Ma hallom a Kossuth Rádióban egy, a Tábitha Ház rendezvényéről szóló hírben, hogy a "gyógyíthatatlan beteg gyermekek" "életük végén levő gyermekek"-ké szelidült...
Jó tudni, hogy az élet nem ér véget. Jó, hogy lépésről lépésre haladunk, egyre tudatosabbak vagyunk.
Hálás vagyok, hogy akárhonnan is, de a segítség érkezik. Ajtóstul mégsem lehet berontani a házba. Azzal többet ártunk, mint használunk. Mindenki a maga idejében ébred.
Korábbi cikkem a témáról: A diagnózis: gyógyíthatatlan…
Korábbi videóim a témában: A diagnózis: gyógyíthatatlan... Gyógyítható