Annyira hozzászoktunk a szenvedéshez, hogy természetesnek vesszük. A világ összeomlani látszik, tele van elképesztő, rémisztő, fájdalmas és tragikus eseményekkel (természetesen a megfelelő csatornák gondoskodnak arról, hogy mindannyiunkhoz el is jussanak a híreik), hogy egyre kétségbeesettebben keressük a felelőst, a kiutat, jó esetben a saját helyünket ebben a lehetetlen világban.
Csak az utóbbiak – és szándékosan nem írok részleteket, hiszen megkaptuk őket: tűzvész, háború, földrengés, repülőbaleset, járvány, halálesetek… Sok-sok emberi és természeti áldozat, anyagi veszteség, érzelmi sokk.
Hogy lehet ezt az egészet kezelni? Csak úgy, hogy megteremtjük és karbantartjuk a saját békénket. Erre van mód. Ha békében vagyunk, akkor történhet bármi a világban, képesek vagyunk egyensúlyban maradni. Természetesen nem arról van szó, hogy közömbösek vagyunk a tragédiák és veszteségek hallatán, de nem engedjük, hogy az érzelmeink elragadjanak, és ezek irányítsák az életünket.
Pontosan mit is tehetünk? Ideje felhagynunk a szokásainkkal – micsoda lehetőség a változásra! Íme, néhány morzsa:
- dönthetünk például úgy, hogy nem osztjuk meg a hírt azon nyomban az ismerőseinkkel a közösségi oldalakon, hiszen vannak, akik gondoskodnak erről, és ráadásul ez is a dolguk. Nem teszünk még egy lapáttal a tűzre, hogy még több energiát adjunk az aggodalmaknak, a kétségbeesésnek, a tragédia következményeinek.
- bármennyire szokás otthon megbeszélni a fontos eseményeket, igen, lehet anélkül élni, hogy bevezető néhány mondat után azzal folytassuk az otthoni társalgást, hogy „hallottad?”. És tágra nyílt szemű hallgatóságunknak a lehető legmélyebb és legszínesebb részletekkel megtűzdelve előadjuk azt, amivel egészen biztosan jól elrontjuk a kedvét és lehúzzuk az energiáját. Örülhetünk, hogy épségben otthon vannak a szeretteink, tudunk velük beszélni, és van miről beszélnünk velük, a napi tragédiák nélkül is. (Meg lehet állni.)
- hazaérve, lehet valami más az első, mint bekapcsolni a televíziót a híripar közismerten legnagyobb biznisze, a híradó kedvéért. Bármekkora tragédia történik a világban, nem fészkelheti be magát az otthon békéjébe, a saját békénkbe.
- nincs szükségünk arra, hogy bárkivel is megbeszéljük a részleteket: az áldozatok számát, a rengés súlyosságát, az összeomlott épületek jellegét, a háborúzó felek szidalmazását vagy éppen védelmét. Mire jó? Semmire.
A beszéd, az aggodalom, a szörnyülködés, a pártoskodás, az egymásnak esés és a külvilágra mutogatás helyett szerencsés felismernünk, hogy ezek az események nem véletlenül jelennek meg az életünkben. És nem azért jelennek meg, hogy nekünk ártsanak, hanem azért, hogy a belső munkára lehetőséget adjanak. Fel kell ébrednünk, másfajta módon kell reagálnunk az eseményekre, másképp áldozataivá válunk a saját félelmeinknek, amikről tévesen azt hisszük, hogy a külvilág teremti őket. Az áldozati szerep pedig nem működik. Akkor sem leszünk békében, ha a tüzek kialszanak, ha az éppen soron levő háborúnak véget vetnek, ha a földrengés elmúlik, ha a repülőgép lezuhanása már nem lesz hír másnap reggelre, vagy ne adj’ Isten, vége szakad a járványnak. A békénk, a boldogságunk nem ott születik. Nem egy másik földrészen, nem a nagyhatalmak vezetői ajándékozzák nekünk, nem az Anyaföld fog minket megnyugtatni, és bátran felülhetünk egy repülőre, mert bíznunk kell abban, hogy épségben célhoz fogunk érni.
Őrizhetjük a saját tűzhelyünk melegét, maradhatunk békében akkor is, ha soha nem látott mértékű és számú tragikus eseményről szerzünk tudomást. (Azokról ne is szóljunk, amiknek nem is vagyunk tudatában, mert annyira jelentéktelenek, hogy a híriparnak nem érdeke nagydobra vernie őket…)
Ha úgy érezzük, hogy törlesztenivalónk és lehetőségünk is van, adakozhatunk jótékony célra, segíthetjük a konkrét munkában, mentésben részt vevő, fáradságot és kihívást nem ismerő csodálatos lelkeket és négylábúakat. Ha inspirációt kapunk, hogy ott a helyünk önkéntesként, mehetünk.
Ha végképp nincs más eszközünk, nincs tartalékunk, még mindig megtehetjük azt, hogy hálát adunk. A hálaadás nem kerül pénzbe, bárhol, bármikor korlátlanul gyakorolható.
Lehetünk hálásak, hogy a tűzvész valahol nagyon messze pusztít, nem a mi országunkban.
Lehetünk hálásak, hogy a nagyhatalmi háborúnak fizikailag részesei nem vagyunk.
Lehetünk hálásak, hogy a földrengés nem a mi otthonunkat érte.
Lehetünk hálásak, hogy nem ültünk a lezuhant repülőgépen.
Lehetünk hálásak, hogy a járvány elkerül minket.
Lehetünk hálásak, ha meg is betegszünk, hogy ennyivel megúsztuk.
Ha ez kevés ahhoz, hogy megtaláljuk az egyensúlyunkat, kereshetünk még napi millió és millió okot, amit csak azért nem értékelünk, mert megszoktuk, természetesnek hatnak, és nem tekintjük ajándéknak. A hála békét hoz, emeli a rezgésünket, a magasabb rezgés pedig óv attól, hogy a kelleténél fájdalmasabbnak éljük meg az eseményeket.
A béke legyen veled. Az én békém. Az én békéje.