Valóban akarjuk a békét?

A mexikói fogvatartottaknak szóló előadásom után javasoltam, hogy időről időre folytassák velük ezt a hagyományt, de a legutóbbi mexikói tartózkodásom idején értesültem valamiről, ami sokkolt: nem akarják, hogy bárki is jöjjön a rabokhoz beszédet tartani. Azzal indokolták, hogy «túl nyugodtak» voltak, és félnek, hogy terveznek valamit. Az az igazság, hogy alig hittem el, de azután rájöttem, hogy valójában nem bízunk a békében. A béke kiszakít bennünket a komfortzónánkból; egyfajta kényelmetlenséget okoz, kételkedünk, és nem tudjuk, hogyan viselkedjünk. Valahogy azt gondoljuk, hogy ha békében vagyunk, biztos, hogy valami rossz fog történni.

Később lehetőségem volt előadást tartani egy iskola-előkészítőben, ahol elmondtam a szülőknek azt a tényt, hogy ha a gyermekeink nagyon nyugodtak, megnézzük, mit csinálnak, mert biztosak vagyunk benne, hogy valami rosszat tesznek. Az utolsó mexikói tanfolyamomon azt mondtam: «Biztosak benne, hogy a békét keresik?». Valóban ki kell kérdeznünk magunkat! Mert nem bízunk a békében, és ez feltartóztat bennünket; éppen az ellenkezőjét tesszük annak, mint ami békét von maga után. Nagyon fontosnak tartom, hogy ezt vegyük észre.

Felkeltette a figyelmemet, hogy az iskola-előkészítős gyermekek milyen jól viselkedtek; mély béke légköre volt érezhető. Ugyanezzel találkoztam Magyarországon egy különleges gyermekek iskolájában (ahova autista, Down szindrómás stb. gyerekek járnak); ott Magyarországon volt egy tanárnő, aki gyakorolja a Ho'oponoponot és az övé volt az egész iskola legnyugodtabb folyosója, ahova a legproblémásabb gyermekeket küldték.

Visszatérve a mexikói iskola-előkészítőre, ott békét és különös boldogságot lehetett belélegezni. Mi az oka? A tanárok Ho'oponopono-képzést kaptak; ezt gyakorolják és tanítják a gyermekeknek is. Egy anya elmondta, hogy felkeltette a figyelmét, mennyire megváltozott a lánya viselkedése; korábban például mindig veszekedett az unokanővérével, mert mindig ugyanazzal akartak mindketten játszani, és ilyen már nem fordul elő; a kislány tiszteli, elfogadja, hogy kedvesnek kell lennie az unokanővérével. Mintha rájött volna, hogy nem érdemes dulakodni vagy veszekedni emiatt.

Miután elhagytuk a folyosókat, ahol a gyermekek voltak, beszédet tartottam a szülőknek. Ahogy beléptek az iskolába, akkor értesültek, mi történik ott, nem tudtak róla! A beszédhez csatlakozva egy anya elmondta, hogy a fia folyamatosan azt mondja: «Köszönöm!». Gyakran mondja azt is, «Sajnálom, mami». Minden pillanatban ismétli «sajnálom» vagy «bocsáss meg» Az anya nem tudta, honnan vette a fia ezt a szokást, mert természetesen nem tőle tanulta!

Érdekes látni mindezt, ahogy a gyermekek érzékelik és megtanulják ezt a dinamikát. Ebben az iskola-előkészítőben például van egy nagyon érdekes gyakorlat a hálaadás fejlesztésére a gyermekek között: 11-től 11:11-ig minden nap elvégzik a «hála-kört»; ez valójában egy olyan szünet, ahol kézbe vesznek egy mikrofont, és a gyermekek odamennek olyan dolgokat elmondani, amiért hálásak lehetnek. Egy hihetetlen dolgot is meséltek nekem, miszerint a gyermekek néha olyasmiért hálásak, hogy odarepült egy légy. Annyi minden van körülöttünk, aminek nem is vagyunk tudatában!

Érdekes dolog a gyermekekkel beszélgetni; hagyni, hogy kifejezzék magukat és tanítsanak bennünket. Megkérdeztem őket például, hogy ki beszélget az asztallal, és mind feltették a kezüket. Megkérdeztem, mit mondott nekik az asztal, és egy kislány ezt mondta: «Nekem azt mondta, hogy nagyon csinos vagyok». Azután feltettem a legfontosabb kérdést: kinek van képzelt barátja. Természetesen mind feltették a kezüket és meséltek a képzelt barátaikról. Egy kislány különösen felkeltette a figyelmemet, mert azt mondta, hogy a képzelt barátja elvitte őt ismeretlen helyekre, repülni; például elvitte más városokba, amiről részleteket mesélt nekem… Még engem is, aki minderről beszélek, még mindig meglepnek ezek a dolgok. Hálás vagyok érte.

Ez a mexikói utam lehetőséget adott előadást tartani a Kadimának; ez egy olyan intézmény, ami különleges (autista vagy Down kóros…) gyermekeknek és felnőtteknek nyújt segítséget. Előadást tartottam egy pszichiátrián is, mindkét helyen pontosan ugyanazt jegyezték meg: hogy lehetséges, hogy a résztvevők ennyire csöndben voltak, ennyire jól viselkedtek és végighallgatták az egész beszédet? A vezetők és a felügyelők nem értették. Például a pszichiátrián azt mondták nekem, hogy van egy ember, aki mindig nagyon hangosan kiabál - ott egész idő alatt csendben ült… Köszönöm, köszönöm, köszönöm, hogy elérhettem ezt a hatást, ezeknél a különleges embereknél is.
Mindkét helyen, mind a Kadimában, mind a pszichiátrián, amikor átadtam a szót a jelenlevőknek, a különlegesek szólaltak fel legtöbbet. Megható volt látni, milyen hálásak, és amiért hálát adtak. Fel kell tennem a kérdést: ki az, aki «normális»? És kik azok, akik valójában «különlegesek»? Érdemes egy kicsit körbejárni a kérdést.

A Kadimában volt egy lány, aki hátul ült le, egész idő alatt megjegyzéseket tett és beszélgetett; még akkor is, amikor elindítottam egy videót, tudni akarta, hogy miről szól. Megjegyeztem, hogy a holnap nem számít; a legfontosabb a most pillanata. De ő tudni akarta, hogy végződik a videó; azt akarta, hogy meséljék el neki. Nem akarta a pillanatról pillanatra tapasztalat fejődését átélni. Ez az előre tudni akarás, ez a megérteni akarás, ez a türelmetlenség valójában mindannyiunk sajátja. Nem a pillanatban, a mostban élünk. Mindig tudni akarjuk, vagy előre vetítjük az eredményt; aggódunk és nem vesszük észre, hogy a jelen pillanat vagy ami benne történik, az mindenünk.
Később ezt magyaráztam el neki, és ahogy hallgatott, a megértés tükröződött az arcán. Ettől a pillanattól kezdve nyugodtabb maradt!
Mind a pszichiátrián, mind a Kadimában a bentlakók hálásak voltak az ott lévőknek, akik vigyáztak rájuk, vagy magának az életnek. Hihetetlen volt olyan emberek között lenni, akik elméletileg problémásak!

Végül előadást tartottam a Mexikó Mosolyog alapítványnál, amely rákos gyermekeket és az ő családjukat segíti. Ismét lehetőségem volt előadni és reményt nyújtani. Adtam nekik eszközöket, és megmutattam nekik, hogy minden tökéletes; hogy valóban elkezdhetnek úgy látni, ahogy Isten és nem úgy, ahogy ők látnak, vagy látunk mindannyian (az emlékeinken, véleményeinken és ítéleteinken keresztül). Emlékeztettem őket, hogy Isten nem teremt semmi olyat, ami nem tökéletes.

Végül ez az utolsó mexikói utam megint nagyon különleges volt. Hálát adok Istennek és a Ho'oponopononak, mert lehetővé teszi a számomra, hogy egy kis békét vigyek egy börtönbe, egy pszichiátriára, egy olyan helyre, ahol különleges emberek vannak és egy olyan helyre, ahol emberek olyan nehéz tapasztalatokat élnek át, mint hogy a gyermekük rákos. Köszönöm.

Mabel

Forrás: https://hooponopono-espanol.com/realmente-queremos-paz/

« visszalépés