Ho'oponopono 3-100 éveseknek

Ho’oponopono 3 – 100 éveseknek

Azaz mindenkinek. A Ho’oponopono ősi problémamegoldó művészet, amely napjainkban viharos gyorsasággal terjed. Működik – mondják azok, akik élnek vele. Jobb és könnyebb életet élhetnek. Magyarországon a Ho’oponopono összeforrt Mabel Katz nevével, aki fáradhatatlanul járja a világ számos országát, hogy világosságot hozzon az arra vágyók életébe. Ő így nevezte el ezt az utat: Az élet legkönnyebb útja. Magyarul is megjelent könyvének ugyanez a címe. És hogy megadjuk neki a kellő tiszteletet, megemlítjük, hogy 2013-ban a gyermekek neveléséért és a világbékéért végzett tevékenységéért az Order of the Orthodox Knights Hospitaller of St. John Nagykeresztjével tüntették ki. Így azóta hivatalosan: Dame Mabel Katz.

Tudjuk, hogy az ősi hawaii problémamegoldó művészetet oktatod világszerte. A következő tanfolyamod, ami most májusban lesz, Magyarországon már a negyedik. Mindig vannak gyermekek is a tanfolyamaidon, legutóbb például egy öthónapos baba is. Hihetetlen! Hogy van az, hogy felnőttek és babák egyszerre hallgatnak téged? Ráadásul hosszú órákon át…

Hosszú órákon át tart a tanfolyam, ugyanakkor ez az az út, amely Hazavezet. Azt hiszem, a hallgatóim összekapcsolódnak a szívükkel, hogy boldogok és elégedettek legyenek, békében érezzék magukat. Ily módon nem lényeges, hány órán át tart a tanfolyam. Olyan érzésben részesülnek, amit mindenki át akar élni, érezni akar. Azt hiszem, az órákat nem érzékelik. A gyerekekre semmiféle nyomás nem nehezedik, hogy jól kell viselkedniük, vagy ülve kell maradniuk, nem mozoghatnak, nem csinálhatnak zajt. Legutóbb Magyarországon voltak olyan gyerekek, akik ott előttem feküdtek le a földre, ahol előadtam. Ez a számomra boldogság, megtiszteltetés. Örülök, hogy részt vesznek a tanfolyamomon. A gyermekek egyébként visszaigazolást adnak. Ha olyasmit mondok, aminek nincs értelme, számukra azonban van, megerősítik, hogy nem akármit mondtam.
Vannak olyan országok, ahol nem vesznek részt gyermekek a tréningjeiden Mi ennek az oka?

Igen, és vannak országok, ahol kevesebben vannak. Talán a gondolkodásmóddal függ össze, a szülők úgy gondolják, hogy ez nem gyermekeknek való, vagy a gyermekek nincsenek felkészülve erre. Egy másik helyszín, ahol sokszor vesznek részt gyermekek a tanfolyamaimon, Románia. Hozzá tartozik, hogy korábban többen jöttek, mostanában kevesebb gyermek van. Amikor eljönnek, akkor viszont rengeteg szeretetet kapok tőlük. Meglepetést készítenek, rajzolnak a táblára: „Szeretünk, Mabel!” Nagy gyönyörűség a számomra, amikor ismételni jönnek a tanfolyamaimra. Előfordul, hogy szülők nélkül jönnek, mivel ők nem értek rá. De a gyerekeknek el kellett jönniük, így elhozták őket reggel, és aztán jöttek értük.

Milyen kapcsolatod van a gyermekekkel a mindennapjaidban? Honnan tudod, hogy mi érdekli őket és milyen stílusban szólíthatod meg őket?

Nagyon szeretek gyerekekkel kommunikálni. Saját unokáim még nincsenek, így velük még nem beszélgethetek, de sok inspirációt, a dolgok látásmódját megosztom a fiaimmal, annak ellenére, hogy most 31 és 26 évesek. Boldog vagyok, hogy ezeket megoszthatom, elmondhatom, beleértve azt is, hogy így kölcsönösen inspirálhatjuk egymást. Mert amikor valaki elkezd ezekről a dolgokról beszélgetni olyan emberekkel, akik nyitottak rá, az egyik a másikat inspirálja, így mindannyian kicsit feljebb jutunk. És ennek az energiája érezhető. Amikor gyermekeket látok a tanfolyamaimon, különleges érzés kerít hatalmába: tanulni akarok tőlük. Érdekel, hogyan látják ők a dolgokat, érdekel, milyennek tartják a tréninget azok, akik eljönnek. Ezen túl is nagy figyelmet fordítok a gyermekekre. Mert mi sajnos kiléptünk a gyermeki énünkből. Ez nagy hibánk. Azt gondoljuk, hogy felnőtteknek kell lennünk, jól kell viselkednünk, belebújunk egy dobozba, hogy ne legyünk mások, mint a többiek, hogy elfogadjanak bennünket. Nagy kár!

Írtál egy gyermekeknek szóló könyvet, CD-vel, és van egy új videókönyved is. Mindkettőt megjelent magyarul és bizonyára más nyelveken is. Mindig azt mondod, hogy az üzeneteid 3 – 100 éveseknek szólnak. Vannak üzeneteid mindenki számára? Nagyon egyszerűeknek tűnnek.

A könyvem 3 – 100 éves gyerekeknek szól, és azt mondom, hogy a 100 éveseknek nagyobb szükségük van rá, mint a 3 éveseknek. El kell felejtenünk a tanultakat, hogy újratanulhassunk. Újra kell programoznunk magunkat. Minden üzenet, amit a könyvbe foglaltam, segítségemre voltak, hogy boldogabb legyek. Fel tudtak szabadítani, segítettek abban, hogy kicsit nagyobb békében legyek. Azt hiszem, mindannyiunknak erre van szüksége. A felnőtteknek még inkább, mint a gyermekeknek. Számomra nagyon fontos, hogy a gyermekek hallják ezeket az üzeneteket, hogy már most boldogok lehessenek, hogy önmaguk legyenek, hogy ne bújjanak bele a hiedelmek, az emlékek, a mi a jó és mi a rossz dobozába. Itt az ideje, hogy a gyermekek meghallgassák ezeket, és engedélyt adjunk nekik, hogy önmaguk lehessenek, már most. Ne kelljen annyi mindenen átmenniük, mint amin nekünk kellett átmennünk. Ebben a könyvben olyan üzeneteket osztok meg, amelyek az én életemet megváltoztatták. Olyan dolgokat, amiket én fedeztem fel, amiket megtanultam. Tudom, hogy ahogy ezek az üzenetek megváltoztatták az én életemet, sokakét megváltoztathatják. A gyermekekét és a nagyokét. Soha nincs késő. Az üzenetek egyszerűek, de nagyon fontosak. Igen, a könyv magyarul is megjelent, és megvannak magyarul azok a videók is, amelyek digitális formában érhetők el. Ezeken fura történeteket mesélek el, a könyvben szereplő rajzok alapján. Valóban fura történetek. Nagyrészt olyanok, amiket a mesterem, Dr. Ihaleakala mesélt el nekem. Olyan történetek, amik kinyitották az elmém. Nagyon-nagyon zárkózott ember voltam, és ez nyitotta meg az értelmem, változtatta meg az életem. Rájöttem, hogy nem tudok annyit, mint gondoltam. Ettől alázatosabbá váltam. Azt hiszem, nagyon fontos, hogy újra alázatosabbakká váljunk, és újra olyanok legyünk, mint a gyermekek.

Kapsz visszajelzéseket a gyermekektől? Megírják a tapasztalataikat és a sikereiket?

Nagyon sokszor írnak nekem gyermekek, és azt mondják: „Mabel, van egy történetem a számodra”. Olyasmik, amik az iskolában történnek velük, vagy a barátaikkal kapcsolatban. Sokat mesélnek a tréningek alatt is. Akik ismétlőként visszajönnek, elmondják, hogy használják a Ho’oponopono eszközeit, hogy segített nekik legyőzni a legrosszabb ellenségeiket a legjobb barátjukban. Nagy örömet okoznak, amikor visszamennek az iskolába, és ez a segítségükre van.
Van-e még terved, folyamatban levő munkád a gyermekekkel kapcsolatban?
Igen, mindig lehet ezen tovább dolgozni. Eljutni az iskolákba, még több kórházba. Kicsit elhinteni ezt a magot, és több reményt nyújtani. Hogy jobban higgyenek, hogy jobban bízzanak, elsősorban saját magukban. Ez az alapja mindennek. Mindig keresem a módját, hogy új ajtókat nyissak meg, hogy eljuthassak a gyermekekhez, a fiatalokhoz, akik sokszor meg vannak zavarodva az élettől. Segíteni őket, hogy ne azért menjenek az egyetemre, hogy „valakik” legyenek, vagy hogy több pénzre tegyenek szert, vagy titulust szerezzenek, hanem azért, mert valóban szeretnének. Tudják, hogy kik ők, tudják, hogy mit szeretnek csinálni, és abban, amit szeretnek, jobbak akarnak lenni. És ezért döntsenek amellett, hogy egyetemre mennek. Hogy jobban választhassanak.

Mit gondolsz az intézményes oktatás, az iskola jövőjéről? El tudod képzelni, hogy iskolákban is tanítják majd a Ho’oponoponot?

Nem tudom, hogy a Ho’oponoponot fogják-e tanítani. De azt igen, hogy többet fognak foglalkozni az önbizalommal. Többet fognak egyénenként foglalkozni a jobbra, a jóra való ösztönzéssel, ahelyett, hogy a gyengeségtől visszahőkölnek, hogy nem vagyunk jók; hogy megtanítják nekünk, nem kell tökéletesnek lennünk, de önmagunknak kell lennünk. Hogy van valami, amit nálunk jobban senki nem tud megcsinálni. Ezért olyan fontos tudnunk, hogy kik vagyunk. Mi a szenvedélyünk. Mi az, amit akkor is csinálnánk, ha nem fizetnének érte. Van egy kislány Prágában, aki azt mondta a mamájának: „Nem mehetnénk olyan iskolába, ahol Dr. Ihaleakala és Mabel tanítanak? Mert abban az iskolában, ahova én járok, nem tanulok semmit. Nem tanítanak semmit”. Én azt mondom, hogy jelenleg az iskola a legrosszabb hely a fejlődésre. Ahol mindennek az ellenkezőjét tanítják: a versenyt és hogy nem vagyunk jók. Tehát igen, remélem, hogy ahogy hiszek a közel-keleti békében még ebben az életben - képzeljék el-, az oktatásban ez sokkal egyszerűbbnek tűnik…

Móra Klára