Mit kellene tenned, ha elveszíted a munkádat?

Nagyon jó időket élünk, még ha nem is így érzékeljük, mivel nincs lehetőségünk arra, hogy áldozatoknak lássuk magunkat, vagy azt érezzük, hogy Isten megfeledkezett rólunk és nem hallgat meg minket. Nagy időket élünk, nagy és fontos változásokkal. Miközben tudatosak maradunk és nem kapaszkodunk fel a rossz hírek vonatára, jól járunk.

A Zero Frequency-ről szóló munkámban, a Zéró frekvenciában arról beszélünk, hogy hogyan helyezkedjünk el az élet áramlatában, amely a tökéletes helyre vezet bennünket, a megfelelő pillanatban az odaillő emberekkel körülvéve. Ezzel szemben mit teszünk? Nos, aggódunk, gondolkozunk, a félelmeinkhez kapcsolódunk. Mindez nem erre a zéró frekvenciára helyez minket, hanem éppen ellenkezőleg: eltérít bennünket az élet útjáról, az összhangtól, attól, ami valójában vagyunk. Nem vagyunk ezek a félelmek, sem az aggodalmaink. A gondolkodás és az aggódás függőségünk, rossz szokásunk.

Annyira alszunk, hogy most nincs más lehetőség az ébredésre. Nincs másik kijárat. Ezért amikor az áramlattal szemben igyekszünk menni, az keménynek és nehéznek bizonyul. Egy munkanélküli mondhatja: “Tökéletes, Mabel, tehát konkrétan mit tegyek?”. Nos, elsősorban tudd, hogy egyedül nem vagy képes rá, tehát el kell engedned és segítséget kell kérned Istentől, az Univerzumtól, az univerzális intelligenciától, ki miben hisz; kérni kell a miénknél magasabb intelligenciát, amely soha nem fog elhagyni minket, ha a segítségét kérjük, különösen nem. Ezenkívül értsük meg, hogy a segítség nem akkor jön, amikor gondolkozunk vagy aggódunk; elég tudatosnak kell lennünk ahhoz, hogy ne ragadjunk le és engedélyt adjunk Istennek, hogy segítsen minket.

A segítségkérés formája legyen az, ami kinek-kinek működik. Amikor templomba megyünk, nem kell kérnünk, hanem köszönetet kell mondanunk. Ezernyi dolog van, amiért hálát érezhetünk, de ezeket soha nem értékeljük, mert mindig arra összpontosítunk, aminek hiányát érezzük.

Ha elküldenek engem a munkahelyemről, köszönetet mondok, nem aggódom. A szívemben tudnom kell, hogy minden megérkezik, amire szükségem van (nem tudom, honnan, de érkezni fog), és amikor szükségem van rá. Figyelem! Egy hónappal előbb nem. Rendelkezésemre fog állni a lakbér, amikor fizetnem kell, nem előbb, mert a dolgok nem így működnek. A szívemben bíznom kell, hogy ez fog történni. Nem az elmémre, az emlékeimre hallgatok. Azt gondoljuk, hogy minden megismétlődik, ami történt; ez nem igaz. Akkor ismétlődik meg, ha nem változtatom meg a mentális patronjaimat; rá kell jönnöm, hogy van egy részem, amely mindig vigyáz rám, amely ismeri minden kétségemet, amely munka nélkül hagyott engem, és most engedélyt kell adnom neki, hogy mutassa meg nekem, mi a következő lépés.

A munkanélküliségnek számos tényezőjére lehet reflektálni. Például, ha nem küldenek el minket, magunktól nem megyünk. Nem vagyunk a megfelelő helyen, ezért kell, hogy elküldjenek minket. Ha egy ajtó bezárul, egy másik készen áll, hogy azonnal kinyíljon, de általában nem adunk rá engedélyt, mert nem bízunk.

Egy másik fontos kérdés, hogy azt hisszük, munkára van szükségünk, mert pénz csak munkából származik. Mentális programjaink vannak, amelyek azt mondják, a munka olyasvalami, amit nem szeretünk, de szükségszerűen végeznünk kell. Ezek a régi paradigmának felelnek meg.

Értsük meg, hogy azért küldenek el minket a munkahelyünkről, mert elérkezett a pillanat, hogy megteremtsük a sajátunkat, és nem azért, mert másik munkahelyet kell keresnünk.
Mindannyiunknak egyedi, természetes tehetsége van, vannak olyan dolgok, amiket könnyedén csinálunk. De éppen azért, mert könnyűnek bizonyulnak, nem adunk magunknak engedélyt, hogy ezzel csináljunk pénzt. Azt mondjuk: “ezt bárki meg tudja csinálni, hogy fogok ezért pénzt kérni?”. Ezek az adottságok természetesek, mert ez az, amit tennünk kell. Mindig az áramlattal szembe megyünk, ahelyett, hogy hagynánk magunkat az élettel haladni.

Ha nem emlékszünk, kik vagyunk, nem emlékszünk a bennünk lévő erőre, és hogy oltalmazva vagyunk, ha nem adunk engedélyt, hogy bennünket oltalmazzanak, nincs esélyünk. Itt az ideje bízni, abbahagyni a gondolkozást és az aggódást, és követni ezt a felsőbb intelligenciát, amellyel mindannyian össze vagyunk kapcsolódva.

Számomra az a tökéletes világ, a Paradicsom, ahol mindannyian azt csináljuk, amit szeretünk, ami gyönyörködtet bennünket, amit akkor is csinálnánk, ha nem fizetnének érte, mert annyira elégedetté tesz minket. Ezt a belső szenvedélyt követve olyan iránytűt követünk, amely a tökéletes helyre vezet, a megfelelő pillanatban, az odaillő emberekkel körülvéve. Az egyetlen szükséges dolog bízni, önmagunk lenni, gyermekké válni, aggodalmak nélkül élni. Így adunk engedélyt annak a részünknek, amely látja, hova a legjobb helyeznie bennünket. A dolgok áramolni fognak, ez univerzális törvény. Nem szenvedni jöttünk ide.

Itt az ideje, hogy újra bízzunk magunkban, azt tegyük, ami a szívünkben van, nem azt, ami az elménkben. Amiről azt tanultuk, hogy jó vagy rossz, csak hiedelmek, amiket meg tudunk változtatni. Tehát, ha önmagam vagyok, ezen a zéró frekvencián vagyok, ezen a hullámhosszon, képes vagyok tisztábban hallani.

Az a dolgunk, hogy a jelenben legyünk. Ahányszor köszönetet mondok, a jelenbe térek vissza, bízom. A jelenben soha nem hiányzik semmi, mindenem megvan, amire szükségem van. Bíznunk kell önmagunkban; ha a Ho’oponoponot gyakoroljuk, elkezdünk hinni. Én magam nem voltam hívő, de ma már nincs kétségem, hogy Isten létezik. A lényeg az, hogy elismerjem, Isten többet tud, mint én, mindegy, hány egyetemi diplomát szereztem vagy mennyire vagyok intelligens. Össze kell kapcsolódnom a szív bölcsességével.

Einstein azt mondta, hogy a tudásunk a tudatlanságunk szférájának kiterjesztése; minél több információnk van, annál jobban eltávolodunk az igazságtól. „Veszélyesek” vagyunk, mert azt hisszük, hogy tudunk.

Forrás: https://issuu.com/revistaregina/docs/revista_regina_marzo2014_issuu

« visszalépés