Idén nem állítunk karácsonyfát - egyeztünk meg. Már elég nagyok vagyunk, ünnepelni így is, úgyis fogunk. Amúgy sem mászkálunk fölöslegesen, levágunk néhány fenyőágat a kertben, vázába tesszük, és majd szépen feldíszítjük...
És eljött a nap, a Szenteste.
A lányom kiment a kertbe, ahogy ígérte, hoz pár fenyőágat, hogy feldíszíthesse. Néztem őt a konyhaablakból, látom, hogy csupaszon van a keze.
- Felvehetnéd a kertészkesztyűt, talán nem szúrna annyira.
- Akkor nem tudok elég finoman bánni vele... - érkezett a válasz.
- Igaz is - gondoltam. Valamit tanultam.
Kis idő múlva hatalmas vázával a kezében, alig néhány fenyőágacskával jött be.
- Elég lesz ennyi? - kérdeztem, és az utolsó szavamat már vissza is nyeltem. Az arcán peregtek a harmatcsepp-könnyek, és csak ennyit mondott:
- A fenyőfa ennyit engedett...
***
Ha hívást érzel, itt ugyanezt meghallgathatod.