Skip to content

A halál nem az, aminek hisszük!

Az első a döbbenet - mert soha nem számítunk rá, aztán a fájdalom, mert azt hisszük, hogy elveszítettünk valakit, majd jönnek a részvétnyilvánítások...

Nincsenek rá szavak - olvasom egy éppen távozó színművész halálának híre kapcsán. Fekete szívek, zokogás, érthetetlen, felfoghatatlan... Persze, hogy nincsenek rá szavak, mert a halál nem az, aminek hisszük. A lélek döntése - befejezte földi pályafutását, a küldetését, teljesítette az általa magasabb rezgésen megírt tervét - vagy valami más okból, de távozott.

Nem fogadjuk el a döntését, mert azt hisszük, elveszítettünk valakit. Az első döbbenet máris átfordul az önmagunk sajnálatába, a mi veszteségünkbe, a mi fájdalmunkba. Persze, hagyomány. Program, belénk vésődött emlék. Meg is szólnának, ha nem így reagálnánk... Sok-sok belső munka szükséges ahhoz, hogy tudatossá váljunk, és megtapasztaljuk, a tudatosság gyógyír mindenre.

Ideje felébrednünk ebből az álomból is. Mennyivel többet segítünk azzal, ha elfogadjuk, hogy a lélek menni akart. Mennyivel nagyobb békében éljük át a hiányérzetet, ha tudjuk, hogy a lélek soha nem hal meg, így most közelebb van hozzánk, mint amikor a test határai választottak el bennünket. Sírunk, zokogunk, ahelyett, hogy segítenénk a lelket a Fény felé, ahol béke és szeretet várja. Éppen oda készül - de mi visszatartjuk, mert a saját világunk fontosabb, mint az övé. Tudomásul kell vennünk, hogy azzal segítünk, ha elengedjük. Ha egyszer így döntött, számára ez a tökéletes és megfelelő. Ha van még dolga a Földön, lesz módja arra, hogy visszajöjjön. Soha nem fogjuk megtudni. Vagy talán mégis? Van rá példa elég, a legkézenfekvőbb Kincső esete, aki testvérkéje után még ebben az életben újraszületett az édesanyjához, és emlékszik mindenre.*

Kincső azért jött vissza a Földre, hogy tanítson. Hogy felébresszen, új dimenziókat nyisson azok számára, akik még mindig azt hiszik, hogy a halál a legnagyobb tragédia - holott az életnek velejárója, egy állomása.

Ha sok más kultúrában képesek az emberek úgy tekinteni a halálra, mint a lélek akaratára, mi is képesek vagyunk rá. Nincs más út. Nincs másik kijárat a fájdalomból, a szenvedésből pedig különösen nem. Az idő nem gyógyítja a sebeket. Magunk teremtjük a sebeinket, magunk vagyunk képesek gyógyítani is őket.

"Amit kellett, elengedtem, elfelejtettem, és nem nézek vissza, de mindenre emlékszem. Tudom, hogy nem véletlenül és nem hiába voltam olyan mélyen. De most jó minden, ez köszönhető az istenhitemnek."
Gesztesi Károly

*A szerencsések láthatták és hallhatták őt a Maluhia című könyv 2017-es bemutatóján. A történetét olvashatjátok a könyv 26. fejezetében, amit Mabel Katz az ő esetéről írt meg.