Ho'oponopono és "problémás" gyermekek

Mi csak Edikének hívjuk, mert így fórumozik nálunk. Régóta gyakorolja a Ho’oponoponot és minden tanfolyamon ott van. Nagyon működik neki. Mellesleg gyógypedagógus egy olyan iskolában, ahol a gyermekek 90%-a autista. Kollégái a csodájára járnak annak, amit az osztályával elér. Kovácsné Végh Edinának köszönhető, hogy a harmadik kerületi Szellő Iskolában látogatást tett Mabel Katz, aki meghatottan nyilatkozott mindarról, amit ott tapasztalt.

- Hogy jutott el a Ho’oponopono ebbe az iskolába?
- Az egyik pedagógusuk végzett nálam tanfolyamot, és gyakorolja a Ho’oponopoot. Lehetőséget kaptunk tőle arra, hogy megossza velünk az osztályában tapasztaltakat. Én személy szerint nagyon sokat tanultam. Elsősorban az a fontos, hogy van egy pedagógus, aki olyan iskolában gyakorolja a Ho’oponoponot, ahol érezhető a sok szeretet, a segítség és az elfogadás.
- Hogyan lehet autista gyermekekhez eljuttatni a Ho’oponoponot?
- Végeredményben azzal, hogy mi magunk gyakoroljuk. Noha a gyermekek autisták, megfigyelnek bennünket, nem pedig meghallgatnak. Az autista gyermekek sokat tudnak. Sokkal inkább rá vannak hangolódva a Forrásra, mint mi. Mert mi folyton gondolkozunk, aggódunk, így ami kapcsolatunk Istennel, az Univerzummal nagyon szórványos. Mindig aggódunk, gondolkozunk, beszélünk, kritizálunk, vádaskodunk, ezért az inspiráció nem érkezhet meg. Az autista gyermekek azonban rá vannak hangolódva sok olyan dologra, amit mi nem láthatunk, nem érinthetünk meg, és főleg nem érthetünk. Ők valójában ránk várnak, hogy felfogjuk, amit csinálunk. Egyszerűen megfigyelnek bennünket. Az autista gyermekek esete jól példázza, hogy az élet és az egész Univerzum hogy működik, és hogy nekünk kell megváltoznunk, nem nekik.
- Hogyan tudják használni ezek a gyermekek az ősi hawai problémamegoldó művészetet?
- Azt hiszem, úgy gyakorolják, hogy már tudják. És arra várnak, hogy mi ezt felfogjuk. Különféle szinteken kommunikálunk. Nem csupán a beszéden keresztül, ahogy mi azt gondoljuk. Sok mindent a tudatalattin keresztül közvetítünk. Mindannyian egyek vagyunk, ők ezt tudják, látják, megfigyelnek, megértik azt, amit tőlünk kell megtanulniuk. Érzékelik, hogy mit teszünk. Ezért a legfontosabb az, hogy mi magunk gyakoroljuk.
- A Ho’oponopono megváltoztathatja az ő életüket is?
- Igen, mert valójában ők is aggódnak, és szenvednek miattunk. Látják, hogy mi aggódunk és szenvedünk. Ha azonban nem, akkor ők is jól vannak. Számukra minden rendben van. Tehát az életük attól változik meg, hogy jobban el tudjuk őket fogadni. Hagyjuk, hogy valóban boldogok legyenek, hogy érezzék, szeretjük őket és elfogadjuk őket olyanoknak, amilyenek.
- Azt mondjuk, hogy a célunk békében lenni, bármi történik körülöttünk. Úgy tűnik, hogy az autista gyermekek békében vannak. Mélységes békében. Szükségük van a Ho’oponoponora?
- Ahogy mondtam, a szüleiknek van rá szüksége. A gyermekek valóban megfigyelnek minket, ha minket békében látnak, boldogabbaknak látnak, végső soron ők is azok lesznek. Sok olyan visszajelzésem van szülőktől, hogy korábban a gyermekük nem mosolygott, most mosolyog. Sok változást hozhat ez, mert a külvilággal más módon kommunikálnak, mint azelőtt; ugyanis a szülők elhatározták, hogy gyakorolják a Ho’oponoponot. Úgy döntöttek, hogy felelősséget vállalnak, elhatározták, hogy elfogadják és úgy nézik őket, ahogy Isten nézi. Nem úgy, ahogy mi: emlékek által szennyezett lencsén át. Isten nem teremt semmi olyat, ami nem tökéletes. Ők tökéletesek. De mi, a mi emlékeink címkézik, bizonyos dobozokba helyezik őket. Mi magunk vagyok azok, akik a dolgokat valóban rosszá tesszük.
Azt gondolom, ők azért vannak itt, hogy tanítsanak bennünket, fejlett lények, azért jöttek, mert ezt az életet választották, akárcsak a szüleiket is. Vannak emlékeik róluk, hogy jönni fognak és ez fog történni, ismételten. Mi pedig alszunk, és nem emlékszünk.
- Tapasztaltál különbséget más iskolákhoz viszonyítva?
- Más iskolákról nem tudok beszélni, mert az az igazság, hogy nem ismerem. De azt tudom, miután évek óta dolgozom a Ho’oponoponoval, hogy a szülők láttak változásokat, olyasmiket, amiket ők csodáknak neveznek. Megtanulták elfogadni és szeretni a gyermekeiket olyanoknak, amilyenek, megtanultak tanulni tőlük, élvezni a létüket és élvezni velük az életet. Más szemmel tudják nézni, nem aggódni olyan dolgokért, amik nem fontosak, többé nem téves helyen keresni a boldogságot. Ily módon tanúi lehetünk a változásoknak, nem csupán bennük, hanem általában az életünkben. Végső soron, ahogy a Ho’oponoponoban mondjuk: ha én megváltozom, minden megváltozik. És nem fordítva. Tehát nem akkor, ha az én gyermekem olyan, mint a többi. Nem. Lehet a gyermekem autista, és én lehetek nagyon boldog. És élvezhetem, és tanulhatok tőlük.

Móra Klára
hawaii@hooponoponoway.hu