Ho’oponopono és munkanélküliség

A Ho’oponoponoban 100%-os felelősséget vállalunk az életünkért. Hogy lehetséges az, hogy miközben a legjobb tudásunk szerint tisztítunk és gyakoroljuk a Ho’oponoponot, elveszítjük a munkánkat, a fizetésünket, az egzisztenciánkat… A választ Mabel Katz adta meg, Los Angelesből készített telefoninterjúmban.
- A Ho’oponopono azt jelenti: bízom. Hagyjuk, hogy vigyen bennünket az áramlat, hogy Zéró Frekvencián legyünk, amely bennünket a megfelelő helyre, a megfelelő időben, az odaillő emberekkel körülvéve áramoltat. Előfordul, hogy át kell mennünk a sötétségen, hogy meglássuk a fényt. Igen, előfordul, hogy elküldenek bennünket, elveszítjük a munkánkat, mert nem a megfelelő helyen vagyunk. És ha nem küldenének el bennünket, nem mennénk el. Nagyon fontos, hogy bármi is történik, bízzunk. Ha gyakorlok, ha tisztítok a Ho’oponoponoval, minden megfelelő és tökéletes. Ha nem kapaszkodok bele a félelmeimbe, ha bízom, akkor ez az ajtó be fog zárulni. Ugyanakkor van másik ajtó, ami azonnal ki fog nyílni. Tehát ha nem aggódok, ha nem beszélek a témáról, ha nem panaszkodok, nem vádaskodok, az ajtók sokkal hamarabb ki fognak nyílni.
A félelmeink valószínűleg erősebbek, mint a hitünk. A múltban élünk, és aggódunk a jövő miatt. Világos, hogy bíznunk kell. Mégis, a félelmek betegségekhez vezethetnek és az ember azonnal áldozatnak érzi magát. Ördögi körnek látszik…
- Így igaz. Észre kell vennem, hogy a félelem nem én vagyok. A félelmek emlékek, programok. Lehetőség van arra, hogy többé ne ezek irányítsanak engem. Azt kell mondanom nekik: Köszönöm, Szeretlek. El kell engednem őket, nem pedig ellenállnom nekik. Nem arról van szó, hogy lennének emberek, akiknek nincsenek félelmeik. Mindannyiunknak vannak. De készen kell állnunk átérezni ezeket a félelmeket, megfigyelni őket, nem pedig beléjük ragadni. Mert ha ezt tesszük, akkor vagy a múltban, vagy a jövőben vagyunk. A Ho’oponoponoval ismét a jelenbe hozzuk magunkat. Ha a jelenben vagyunk, képesek vagyunk megfigyelni a félelmeket, az aggodalmakat, anélkül, hogy beléjük ragadnánk. Nem arról van szó, hogy ne léteznének ezek a félelmek, hanem arról, hogy nem kapaszkodom beléjük. Nem a probléma a probléma, hanem ahogy reagálok rá, az a probléma. És emlékezni kell, hogy minden történet, amit magamnak mesélek, arra vevő vagyok. Köszönetet mondok neki, és köszönöm, nem veszek többet belőlük. Igen, sokszor félünk, negatívak vagyunk, félünk attól, hogy valami rossz történik, ahelyett, hogy hinnénk: igen, az élet változhat, de jó rányba! Valami olyan történik, amit nem tudok megmagyarázni, nem tudom, hogyan történt, de jó lett. Jobbá vált az életem. Hinnünk kell a jóban, a rossz helyett. Magunkat programozzuk. Mert – ahogy Don Miguel Ruiz mondja – erre vagyunk „beidomítva”. Ezt el kell felejtenünk ahhoz, hogy újratanulhassunk. Úgy kell gyakorolnunk valamit, olyan részünkkel, amit eddig nem használtunk, mint egy új izmot, edzenünk kell. Elkezdünk olyasvalamit használni, ami újra természetessé válik. És ezt élvezzük.
Az embereket megnyugtatja, ha a tisztításon kívül tesznek is valamit. Mit mond a Ho’oponopono, hogyan találhatjuk meg önmagunkat, a küldetésünket?
- Többféle dolog is van. Én például a tettek embere vagyok, mindig hozok döntéseket, ahogy az angol mondja, „on the move” (mozgásban), de attól még tisztítok, mert a tisztítás természetessé, automatikussá válik. Ennek során a belső gyermekünkkel dolgozunk, és ha elkötelezzük magunkat, és csak egy utat követünk, az fog történni, hogy a belső gyermekem elkezdi azt csinálni, amit én elfelejtettem. Még ha cselekszem is. Ha így csinálom, akkor több lehetőségem lesz cselekedni, és a döntéseimet inspirációból meghozni.
Hogy találhatjuk meg önmagunkat? Annak a törlésével és elengedésével, ami nem mi vagyunk. Az emlékeket, a gondolatokat, a félelmeket. Mindannak a törlésével, ami mérgező emlék, a múltból származó fájdalmas emlék. Már nem kell megnéznem a múlt rossz filmjeit. Tehát jelen kell lennünk, és ez segít önmagunk lennünk. Ezzel megadjuk magunknak a lehetőséget, hogy felfedezzük magunkat, hogy meglássuk a valódi adottságainkat, amit szeretünk csinálni, ami a számunkra könnyű, még ha nem is fizetnek érte. Ez általában összefügg a küldetésünkkel, a természetes ajándékainkkal, amelyekkel jöttünk. Ezt nem iskolában tanuljuk, és nem is az egyetemen. Ott persze tökéletesíthetjük, de ezek természet adta dolgok. Azt csináljuk, amit már tudunk. Még egyszer elmondom: azt csináljuk, ami könnyen megy. Most arra kell engedélyt adnunk magunknak, hogy ezzel csináljunk pénzt. Ami könnyen megy, azt ugyanis nem nevezzük munkának. De a pénz a kemény munkával nem mindig jön, azokkal a negatív gondolatokkal, amik bennünk vannak ezzel kapcsolatban: a félelmeinkkel és a pénzről vallott gondolatainkkal. Eszerint keményen kell dolgoznunk, ha a pénzt tesszük első helyre.

Móra Klára