Börtön-élmények Mexikóban

Az utolsó mexikói látogatásom alkalmával azt javasolták nekem, hogy egy női börtönben tartsak előadást, és én természetesen elfogadtam a meghívást. Miután igent mondtam, akkor közölték, hogy a legveszélyesebb fogvatartottaknak fogok előadni; lehetséges, hogy néhányukat igazságtalanul zárták be. De azután, már a börtönben, az egyik alkalmazott megadta nekünk a kezdő lökést (a három kísérőmnek és nekem), hogy ezek között a nők között vannak nagyon kegyetlenek is; néhányan emberrablást, kasztrálást követtek el, vagy megölték a gyermekeiket… Ettől egy kicsit ideges lettem. Csak egy pillanatig tartott. Tökéletesen bízom Istenben, és tudom, hogy nem tesz engem olyan helyre, ami a számomra veszélyes lenne, de az elmémen átfutottak ezek a dolgok. Biztosan az játszódott le bennem, amit a filmekben látunk.

A börtönben az előadásomon való részvételt százharminc elítéltnek ajánlották fel, akik közül nyolcvanan választották azt, hogy eljönnek. Ho’oponopono-gyakorlatom ellenére meglepődtem, amikor eléjük állva szeretettel néztem őket. Tényleg nem jött elő belőlem vélemény vagy ítélet; egyszerűen képes voltam őket úgy nézni, mint emberi lényeket.
Még jobban meglepődtem azonban azokon a dolgokon, amiket mondtam nekik. Nagyon hozzá vagyok szokva ahhoz, hogy inspirációból áramoljak, amint elkezdődnek a tanfolyamaim és a résztvevők kérdéseire válaszolok, a börtönben szerezett tapasztalataim mégis megváltoztatták az életem. Rájöttem, hogy mi az inspirációval való áramlás és ennek milyen hatása van a saját életünkre és a másokéra. Olyasmit találtam mondani a fogvatartottaknak, amit valóban meg tudnak emészteni és ami segíthet nekik, de nem megfontolásból mondtam, ami a számukra megfelelő lenne. Elmondtam nekik, hogy a börtönben töltött idejüket fogják fel úgy, mint lehetőséget a magukba való visszavonulásra és önmaguk felfedezésére. Ott bent szabadok minden aggodalomtól, és ezt ki kell használniuk.

Elmondtam azt is, hogy írniuk kellene, akár könyvet is, hogy a kint lévők életére is hatással legyenek. Kiemeltem, hogy odakint nem vagyunk szabadok, bár úgy hisszük. Folyamatosan börtönben élünk, stresszel, aggodalmakkal teli és túlterhelten. Mindenesetre az elmozdulás és a választási lehetőségek szabadsága az életben olyasvalami, amiért sokkal hálásabbaknak kellene lennünk, mint amennyire «odakint» vagyunk. Sokkal gyakrabban kellene emlékeznünk köszönetet mondani Istennek azért sok áldásért, amit a hétköznapi életünkben élvezhetünk; olyan áldásokért, amik miatt annyira elkényelmesedtünk, hogy nem is foglalkozunk velük.

Beszéltem nekik az előző életekről, ezt nagy érdeklődéssel fogadták. Sokszor hívom segítségül az előző életek témáját, mind a tanfolyamaimon, mind azokon kívül, mert ez kinyitja az elménket és segítségünkre lehet sok mindenen túllépni, áthaladni a paradigmaváltás időszakán. Mindannyian láthatjuk, hogy a világ sok területen rosszabbá válik, és hogy továbbra is romlani fog, amíg el nem kezdjük jobbá tenni. Az éjszaka legsötétebb szakasza éppen hajnal előtt van, és ezen a sötétségen át fogunk haladni, mielőtt a Föld valóban Paradicsommá válik. Sok elbizonytalanító esemény tanúi leszünk, de ki kell tárni magunkat, fel kell készülnünk ezeknek a megfigyelésére és nem beleragadnunk a véleményeinkkel, és nem átadva az irányítást a félelmeinknek.

Amikor lehetőséget adtam a fogva tartottaknak a megjegyzésekre és a kérdésekre, egy nő elmesélte, hogy ügyvéd volt, és ebben az életben sok hibát követett el, visszaélt a hatalmával, de itt a börtönben megtalálta a békéjét, igyekszik ezt közvetíteni a társainak is, különösen a fiataloknak, akiknek még kevés tapasztalatuk van.

Az a tény, hogy felfedezzük, kik vagyunk és bármi is történik, nem más, mint tapasztalat és lehetőség, hogy hibákat javítsunk ki, ami segíthet az élet nehézségei elleni harcot könnyebbé tenni. Ez számunkra, akik «szabadok» vagyunk, bizonyosság, amit különleges megvilágításba helyez az, ha börtönben vagyunk. Össze kell kapcsolódnunk azzal, akik vagyunk, azzal, amiért ebbe az életbe jöttünk, és rá kell jönnünk, hogy minden tökéletes.

Nos tehát, beszéltem nekik az előző életekről. Megemlítettem, hogy nem véletlen, hogy kivel osztják meg a cellájukat, és érdekes módon, egy fogvatartott, aki kérte az áthelyezését, megváltoztatta a véleményét. Azt is elmondtam nekik, hogy a börtönben töltött idejük talán egy formája a kétségeikkel való leszámolásnak is. Az egyik résztvevő kérdésére adott válaszomban elmondtam, hogy talán azért van itt, mert egy másik életben ő juttatott valakit börtönbe. Ebben a pillanatban, ahogy ezt mondtam, mindannyian feleszméltek. Semmi nem olyan rémes, ha megváltoztatjuk a nézőpontunkat; elkerülhetjük a szenvedést és felhasználhatjuk a körülményeket arra, hogy megtaláljuk önmagunkat.

Úgyhogy kértem őket, írjanak; elmondtam, hogy csinálják akkor is, ha jól érzik magukat, akkor is, ha nem. Azt is elmondtam, hogy írjanak le múltbéli történeteket, amiket el kell engedniük, ahelyett, hogy beszélnek róla. Elmeséltem néhány esetet, amelyek az első, A legkönnyebb út című könyvemben vannak, mire néhányan úgy néztek, mintha már ismerték volna ezeket. Elmondtam nekik, hogy ha már hallotak róluk, meséljék el egymásnak is; ne drámákat osszanak meg az életről, hanem ezeket. Elmondtam nekik, hogy mindennek megvan a következménye, és ha elkezdenek írni és elengedni a múltat, átalakíthatják az életüket és másokét is. Arra biztattam őket, hogy a remény az utolsó, amit elveszíthetnek, ha csak nem mondják, hogy legyőzték őket.

Beszéltem nekik arról is, hogy ők valójában egy család; csak ők vannak egymásnak és vigyázniuk kell egymásra, ahelyett, hogy veszekszenek. Azt tanácsoltam, hogy olvassanak együtt és beszéljék meg az olvasottakat. Odaajándékoztam nekik tizenöt könyvet, és ők azt kérték tőlem, hogy küldjek könyveket az előző életekről is. Természetesen el fogom küldeni, ha a börtönben erre engedélyt adnak.

Nagy érdeklődést mutattak a könyvek iránt, amiket hoztam nekik, a Ho’oponopono eszközei iránt, amiket megosztottam velük.

Az egyik alkalmazott elmesélte, hogy számukra a legnagyobb fájdalom az, hogy a családjuk elhagyta őket és már nem is jönnek látogatni. Kihasználtam az alkalmat és biztosítottam őket, hogy bár a családjuk nem látogatja őket, akkor sem lennének elégedettek, ha idejárnának. Már megvan mindenük, amire szükségük lehet, és hogy ha aggódnak a kinti családjuk miatt, ne tegyék, mert ha ők jól vannak, akkor a családjuk is jól lesz és változás fog bekövetkezni a kinti családjukban is.

Volt egy különösen szeretetteljes epizód: éppen fölöttünk, ahol beszélgettünk, két madárfészek volt kis fiókákkal. Ez alkalmat adott, hogy elmondjam, a madarak nem tesznek különbséget madár és madár között, ráadásul bíznak a saját gyermekeikben is. A madarak bíznak bennük; nem fognak akkor hát bízni saját magukban is?

Az esemény nagy ölelkezéssel zárult, onnantól kezdve, hogy elmondtam, az ölelés az élet lehető legjobb vitaminja. Sokan azok közül, akik odajöttek hozzám megölelni, köszönetet mondtak ée megáldottak; utaltak a fényemre és a békére is, amit közvetítek. Ez nagyon meglepett, igazi ajándék volt a lelkemnek.

Bár nem tudok visszamenni ebbe a börtönbe olyan gyakran, mint ahogy szeretnék, lévén, hogy nem Mexikóban élek, ötleteket adtunk beszédekre, órákra és képzésekre ezeknek a nőknek más előadókkal is. Mint láthatod mindabból, amit leírtam, hogy ez az első találkozás nagyon ígéretes és örömteli volt. Később megtudtam, hogy a börtön személyzete tréfálkozott a beszédem napján: fellélegezhettek, olyan csend és a nyugalom volt a börtönben a látogatásunk után, mintha a bentlakók megszöktek volna.

Az az igazság, megdobogtatja a szívem, hogy lehetőségem van életeket ilyen irányba megváltoztatni. Tudom, hogy sok ember életét megváltoztatom, akik eljönnek a tanfolyamaimra vagy internetes óráimon vesznek részt, de a börtönbeli tapasztalat nagy ajándék a számomra. Nagyon hálás vagyok Istennek a bizalomért, amit belém fektet.

A börtön megnyitása óta eltelt 18 év alatt ez volt az első alkalom, hogy valakit beengedtek beszédet tartani a raboknak. És természetesen ezeket az élményeket nem reklámozzák. Az egyik fogvatartott azt mondta, hogy a személyiségfejlesztés első szintjén vett részt és megerősítette, hogy amint kikerül a börtönből, folytatja a második szinttel. A megnyíló lehetőségeket értékelve, nemcsak a fogvatartottakkal, hanem a minket tapasztalataikkal erősítő személyekkel is érdemes folytatni a munkát.
Felvetettem a fogvatartottaknak, hogy az ő fogházuk mintaként szolgálhat a világ többi fogháza számára; elmondtam nekik, hogy ők maguk lehetnek a példa és hatással lehetnek más nők életére. Bárcsak fejlődne a kezdeményezés és csodálatos gyümölcsöket hozna!

Az egyetlen, ami marad a számunkra, elengedni és bízni. A többit Isten kezében hagyjuk. Ő az egyetlen, aki tud!

Forrás: https://hooponopono-espanol.com/hooponopono-y-mi-experiencia-en-una-carc...

« visszalépés